42. fejezet

Sziasztok! 

Ezt a fejezetet, most nem bontottam ketté. Ajánlott zene linkelve! 

Jó olvasást! 

I know you care

Álmodok, ez nyilvánvaló. Otthon vagyok a házunkban, a szobámban, a nagy, poros tükröm előtt. A tükörképem arca kavarog. egyszer én vagyok, egyszer nem. De nem zavar. Csak ülök ott és figyelem azt, ami a tükörben van. Legszívesebben belemásznék a tükörbe és soha nem ébrednék fel.

Mivel álmodok, könnyedén belépek a tükörbe. A széle kavarogni kezd, ahol a közepén hullámokat ütök, azzal hogy belemászok. A szirtemre jutok. A nővérem is ott van, úgy ahogy az utolsó emlékeimben. 12 évesen, szőke hajjal, amit könnyedén felkapott a szél, fehér kis ruhában, kisírt szemekkel, amiért tönkre tették a szülinapját az aratással.

A szél belekap a hajunkba, és ahogy a szemébe nézek, a saját arcképem köszön vissza.

-          Nem lesz semmi baj Pearly – mosolyog rám.

-          Tudom – bólintok.

Belélegzem a sós levegőt és megölelem a nővérem.

-          Sajnálom, ami történt – suttogom a hajába.

-          Nem a te hibád – válaszol és megsimogatja a hátam.

-          Sajnálom, hogy nem ismerhetlek igazán.

Szomorú mosollyal néz rám.

Ahogy kinyitom a szemem, Finnick vigyorgó arcával találom szembe magam.

-          Jó reggelt.

-          Szia – motyogom és felülök. – Mi ez az illat?

Finnick elém tol egy kis ezüst tálkát. – Én erre keltem. A támogatóink küldték.

-          Szóval ez az utolsó reggelink?

Csak némán bólint.

A tálban egy kis adag saláta, fűszeres hús és párolt krumpli van. Mellé, kés, villa. Törökülésbe letelepszek Finnel szemben.

A reggeli csendet hirtelen ágyúdörrenés rázza meg. A reggeli illata most már egyáltalán nem csábító. Csak ülök Finnickkel szemben és várom, hogy valamelyikünk megmozduljon. Már csak hárman vagyunk életben. Hárman a huszonnégyből. Valaki éppen arra készül, hogy megöljön minket is. Talán már itt is van, mögöttünk. De mégsem nézek hátra. Nem bírok megmozdulni. Bárki is halt meg a halálára nem most számítottunk. Ha hittem is hogy valaki meghal, nem gondoltam, hogy reggel. Ahogy felkelek. Miközben reggelizni készülök. Ő pedig meghal.

A rettegés végigfut a gerincemen.

Hiszen már alig vagyunk az Arénában. Bármi történhet. Lehet, hogy a játékmesterek mutánsokat uszítanak ránk, vagy csak valami természeti katasztrófával kergetnek minket egy helyre, hogy ott aztán azt tegyük, amit kell. Eldöntsük, hogy ki fogja megnyerni a 65. Éhezők Viadalát.

Finnicket nézem. Látom, hogy az ő fejében is ugyanúgy végigfutottak ezek a dolgok, akár csak az enyémben. Hogy a ma estét már nem érjük meg. Hogy már csak alig pár órányi van hátra valamelyikünk életéből. Vagy akár mindkettőnk életéből. Hiszen miért ne nyerhetne az a harmadik, aki most fog elindulni, hogy meg öljön minket.

Megrázza a fejét.

-          Szerintem ne tegyünk semmit – suttogja. – Úgyis úgy lesz, ahogy a Játékmesterek akarják.

Bólintok.

Ha kergetnek, úgyis futnunk kell, viszont ha az a harmadik idetalál, akkor a saját terepünkön mérkőzhetünk meg vele. És utána?  Kérdezi egy kis hang a fejem leghátuljából. Azután mi lesz? Boldogan életek Finnickkel az Arénában, míg meg nem haltok?

Kizárom a hangot, kizárom az előbbi ágyúdörrenést és reggelizek.

-          Mit csinálnál, ha te nyernéd meg? – kérdezem végül, hogy megtörjem a csendet.  

Finnick egy pillanatra elgondolkozik, mintha az futna át a fejében, hogy inkább másra tereli a szót, de végül válaszol.

-           Megmondanám a családomnak, hogy szeretem őket – mondja. – Több időt töltenék az öcsémmel.

-          Theo, ugye? – emlékezek vissza.

-          Igen – bólint. – Fogalmam sincs, mit hihet most rólam – húzza el a száját.

-          Hogyhogy mit hihet most rólad? – kérdezek vissza.

-          Pearl, én embereket öltem – néz rám komolyan. – Reméltem, hogy amikor majd rám néz, példaképet lát maga előtt. Meg akartam tanítani neki annyi mindent.

-          Mi mindent?

-          Hogy hogyan kell nagy szélben, szélcsendben irányítani a hajót, hogy hogyan kell hálót fonni, csomózni, házit másolni, barátnőt szerezni

Elmosolyodok. Ő is mosolyog.

-          Abban nagy gyakorlatod van? – kérdezem.

-          Nagyobb, mint gondolnád Pearl – vigyorog rám. – Téged is meghódítottalak. – Egészen közel jön hozzám. Annyira, hogyha akarna, megcsókolhatna. 

-          Csak ne legyél abban olyan biztos – nevetek rá és nagyot lökök rajta. Ő azonban magával húz, így együtt esünk a harmatos fűre.

Felém fordítja a fejét. Úgy néz rám, mintha életében először látna. A napfény végigsimít aranybarna haján. Kisöprök egy tincset az arcából. A szempillái egészen szőkének látszanak, ilyen fénynél.

-          És te, Pearl, mit tennél, ha megnyernéd a 65. Éhezők Viadalát? – kérdezi komoly arccal, de a mosolya ott bujkál a szemében.

-          Én nem fogom megnyerni a viadalt – válaszolom neki mosolyogva.

-          Nem. Ezt a játékot nem így játsszák – néz rám vigyorogva. – A „ha” játékokban mindig el kell képzelni a dolgokat. A „ha” egy esély. Egy esélye mindenkinek van. – Végigsimít az arcomon. – Mindenkinek.

-          De mi van, hogyha én nem kérem az esélyem? – könyökölök fel és a szemébe nézek. – Mi van, ha én nem szeretnék nyerni?

-          Ne mond ezt – ráncolja össze a szemöldökét. – Mindenkinek van oka, hogy hazamenjen. Hogy haza akarjon menni. 

Egy pillanatra felvillannak előttem a képek. Anya, Apa, Charles, Fred, a hajók, ahogy a tengeren mozgolódnak, a morajló, igazi tenger, a szirt, a sziklák, a sülő hal illata, a tavasszal virágba boruló kertek, az ősszel színes leveleket fújó szelek.

Aztán felvillan Finnick arca. Ahogy megölel. Ahogy megcsókol. Ahogy beszélünk. Ahogy veszekszünk. Ahogy megfogja a kezem. Ahogy rám mosolyog.

-          De mi van, ha nekem van okom arra, hogy ne menjek haza?

-          Mi ok arra, hogy eldobd az életed? – kérdezi, és úgy néz rám, mint aki igazán nem tudja. Aki nem érti meg, hogy miért mondom ezeket a dolgokat. Mintha tényleg nem tudná.

Mielőtt válaszolhatnék a kérdésre, léptek zaját halljuk. Olyan gyorsan pattanunk fel a földről, mintha áramütés érne minket.

Hiába nyúlok az övemhez nincsen késem. Nincsen, mivel védekezzek. Nincsen semmi, amivel megvédjem magamat. Meg fogok halni.

Az érzés kétségbeesetten szorítja össze a mellkasom. Amiről az előbb annyira nyugodtan nyilatkoztam, most hirtelen félelemmé válik. A legnagyobb félelmemmé a világon, azzá, hogy én nem leszek többé itt.

-          Pearl, mögém – mondja Finn és maga mögé ránt, miközben ő kézbe veszi a szigonyát.

A szívem hangosan dobog, talán maga Finnick is hallja.

Egyre hangosabban hallom, ahogy ez a valaki sorra töri át a bokrok, páfrányok sűrű szövevényét, közeledve felénk.

Mi ketten vagyunk, ő pedig csak egyedül. Jut eszembe. De nekem nincsen fegyverem.  

Finnick erősen szorítja a szigony szárát, annyira hogy a kézfején látni lehet az ereket. Az adrenalin elönti mindenemet, végigszáguld a testemen, legszívesebben kiabálnék.

A lány olyan hirtelen tör ki az erdőből, hogy felsikoltok. A második körzetből való, ő az akinek az apja a Főbékeőr.

-          Szóval apuci pici lánya visszatért – „köszön” neki gúnyosan Finnick, mire muszáj felnevetnem.

A lány szemében mérhetetlen düh csillog. És ölni vágyás.

-          Látom, a nagy szerelmesek még mindig együtt vannak – szinte köpködi a szavakat. – De tudjátok, a viadalt csak egyvalaki nyeri meg – kacsint.

-          De kár, hogy nem fogod megtudni, hogy kicsoda – vág neki vissza Finnick.

A lány gyorsan lendül előre, kezében egy hosszú, éles karddal, de Finnick figyel. A kard összecsapódik a szigonnyal és éles, csikorgó hangokkal küzdenek egymás ellen.

A lány ellép, mire a két fegyver elválik egymástól.

Csak figyel minket, pár méter távolságról.

-          Amikor láttam, hogy meghalt a kis társatok, hogy is hívták? A büdös tizenkettedik körzetből…Ti hogy bírtátok mellette, én már a Kiképzésen is majdnem elhánytam tőle magam.

Finnick egyenesen ráveti magát. A szigony felhasítja a lány kezét, aki azonban Finnick vállába döfi a kardját.

Valaki sikít.

A lány hátára vetem magam és hátrahúzom a fejét a hajánál fogva. A szemei vérben forognak, és egy pillanat alatt levet magáról. Finnick vállából dől a vér. Térden állva támaszkodik nem sokkal a lány mögött, aki elindul felém.

-          Jaj, de kis édes vagy. Azt hitted megmented a szerelmedet? Hogy te majd megvéded?  - gúnyolódik. – Semmi nem vagy. Semmit sem érsz.

A kezeim a hideg fűbe kapaszkodnak.

Egyetlen mondat dobog hangosabban a szívemnél is: Nem akarok meghalni.

-          Kit öljek meg előbb? Téged, vagy a szerelmedet?

Remegek. Annyira hogy vissza sem tudok vágni.  

A lány egy lépéssel közelebb jön. A kardlappal végigsimít a lábamon. a vékony nadrág elszakad.

-          Vajon mennyire lenne egyszerű elvágni a verőered?

Behunyom a szemem. Szép dolgokra gondolok. A tengerre, Finnickre, a családomra.

De hiába várok.

Nem érzem az acél hidegét a nyakamon.

Kinyitom a szemem és csak azt látom, ahogy Finnick hátulról szigonyt döf a lány hátába. Hallom az ágyúdörrenést. A lány véres teste rám esik. Érzem, ahogy az utolsó lehelete elhagyja a száját. A meleg vére a bőrömhöz ér. Egy lassú mozdulattal letolom magamról a holttestet. Ahogy a hátára fordul, lecsukom a szemhéjait.

Halálában mindenki annyira törékeny.

Finnick a véres füvön térdel. Lassan odakúszok mellé. A fejem sajog. Neki viszont egy mély vágás van a vállán, amiből lassan csordogál a vér.

Megfogom a kezét és a szemébe nézek.

-          Szeretném, hogyha megmondanád a családomnak, hogy szeretem őket – kezdek bele, de közbe vág.

-          Pearl, nem hagyom, hogy meghalj – mondja kemény hangon.

-          Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy, hogy bármit is megszabj nekem – mosolygok rá. – Ráadásul, ebben a rothadó világban, már csak az életem az enyém. Had tegyek vele azt, amit akarok.

-          Pearl – mondja halkan és végigsimít az arcomon.

-          Mond meg Charlesnek, hogy semmiképp se iratkozzon fel tesszeráért és hogy nagyon szeretem. És hogy ne felejtsen el engem. Mond meg a szüleimnek, hogy minden rendben lesz.

Finnick elgyötörten néz rám, de nem hagyom abba.

-          Neked pedig ne legyen lelkiismeret furdalásod. Ne legyél szomorú. Azt akarom Finnick, hogy hosszú és boldog életet élj. Találj magadnak egy lányt, akit szeretsz. És aki viszont szeret téged. Szülessenek gyerekeid és unokáid. Aztán kilencvenéves szenilis bácsiként meghalhatsz. Érted? – kérdezem mosolyogva.

Nem felel, csak szomorúan mosolyog. Lassan legördül egy könnycsepp az arcán.

Közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. A hajába simítok, ő pedig átkarolja a derekam. Végül elmúlik a pillanat.

-          Szeretlek – suttogom.

Felállok Finnick mellől.

Tudom, hogy mit kell, tegyek. Azóta tudom, mióta rájöttem, hogy szeretem.

Tudom, mert a viadalnak csak egy győztese lehet. Márpedig én nem nyernék azzal semmit, hogyha én lennék az. Hogyha én lennék az az egy. Viszont Finnick… Finnick előtt ott van az egész élet. Ott van egy esély egy szebb életre. Egy boldogabb életre. Akkor is, ha abban az életben, én nem leszek ott az oldalán. Mert a viadalnak csak egy győztese lehet. Nem én leszek az.

Egészen kimegyek a szirt legszéléhez. Eszembe jut az Aratás napi reggel. Ahogy felkelt a nap. Ahogy eszembe jutott, hogy leugrok. Hogy majd súlytalanul zuhanok bele a kékségbe. Most a nap lefelé halad. Lassan eléri a puha, fehér habokat és a narancssárga fényt lágy derengés veszi körül.

Én pedig zuhanok. Valakiért, akit szeretek.

Epilógus jövőhét szerdán.