Kedvesek!
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett három kommentet, és a chatben hagyott üzeneteket is. Örülök hogy itt vagyok és jeleztek, nekem ez nagyon sokat jelent.:)
Kiérünk a partszakaszunkhoz.
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett három kommentet, és a chatben hagyott üzeneteket is. Örülök hogy itt vagyok és jeleztek, nekem ez nagyon sokat jelent.:)
Kiérünk a partszakaszunkhoz.
A terv bevált, mégse érzek semmiféle elégedettséget, legszívesebben a
tengerbe vetném magam.
Úgy látszik, mintha Finnick meghallaná a gondolataimat, mert a tenger felé
veszi az irányt. Lassan, minden lépést külön megfontolva jutunk el a vízpartig.
A hullámok ütemesen kicsapnak a partra és összevizezik a cipőjét. Ő csak áll, a
karjában velem és mindketten a kék tengert bámuljuk.
Óvatosan leereszt és lecsatolja magáról a szigonyt. Lefekteti a még langyos
homokba. Leveszi a cipőjét, majd a pólóját és belegyalogol a vízbe. Nem szól
hozzám egy szót sem, döntsek magamtól hogy utána megyek-e vagy sem?
Egy kis ideig csak nézem az alakját, a hátán megfeszülő izmokat, egészen
addig, míg fejest nem ugrik a hideg tengervízbe.
Kicsúsztatom a lábam a cipőmből, és után a indulok.
A víz hideg, mégis fellélegzek, ahogy a hullámok közé érek. Megérzem az
ismerős sós illatot, ami csiklandozza az orromat, behunyom a szemem és elképzelem,
hogy otthon vagyok.
Erős karcsapásokkal igyekszek egyre beljebb, Finnick felé.
A kékség körülölel, és az a különös érzés kerít hatalmába, hogy hazaértem.
Az agyam hátuljában egy hang suttogja, hogy ez butaság, hiszen egyáltalán nem
otthon vagyok, mégis megnyugszok a hideg víz érintésétől, a hullámok
ritmusától.
Finnick a víz tetején fekszik, a szeme csukva. Lebeg.
Taposok egy ideig és őt figyelem.
A mellkasa fel-le ugrál, ahogy lélegzik, a hullámok az arcát simogatják.
-
Soha nem akartam gyilkos lenni – mondja, még mindig
csukott szemmel.
Legszívesebben azt mondanám neki, hogy nem gyilkos. Mégse tudok mondani
semmit. A torkom összeszorul, a szemeim megtelnek könnyel, ahogy eszembe jut,
ami az előbb a dzsungelben történt.
-
Hidegvérrel lemészároltam valakit. A szemem sem
rezzent.
Szeretném megölelni. Megmondani neki, hogy ez nem igaz. De nem bírok
mozdulni. A fülemben a hang hallatszik, ahogy Finnick belevágja a szigonyát
abba a fiúba.
-
Ugyanígy megölhetnek engem is. Vagy téged. Vagy
akárkit.
A hátamon a hideg futkos és rémülten bámulom a társamat.
Azt akarom neki mondani, hogy őt nem fogják megölni. Hogy meg fogja nyerni
a Viadalt, hazamegy a Négyesbe és boldogan fog élni. De nem mondok semmit, csak
végigsimítok az arcán, amire kinyitja a szemét és felém fordul. Az arcán
megülnek a vízcseppek a karomról, a haja a fejére tapad a víztől.
-
Menjünk ki – mondja.
Bólintok, és kifelé kezdek el úszni. Mellettem ő úszik, könnyedén, ahogy én
is. Az úszás olyan nekünk, mint másnak a lélegzés.
Nincsen olyan emlékem, amelyben ne tudtam volna úszni. A Negyedikben
mindenki tud úszni. Vajon mi lehet most otthon, a Negyedikben? Mit gondolnak
rólam az emberek?
A szüleimre gondolok. Hogy fogják kibírni, hogy elvesztik a második
lányukat is? Vajon mit mondanak, majd az öcsémnek? Vajon az öcsém nézi a
Viadalt? Lát most engem?
Mit fog szólni, hogy soha többé nem megyek haza? Hogy meg fogok halni?
Egyáltalán fel tudja ezt fogni?
A lábam eléri az öböl iszapos alját, ahogy hozzáérek, nagy felhőből
kavarodik fel a lábam alatt, ezzel eltűntetve, a tenger alját.

Egy ideig csak ülünk. A csend körbe-körbe jár körülöttünk.
-
Nem vagy rossz ember – nyögöm ki végül.
Finnick csak érdeklődően felém fordítja a fejét.
-
Szóval, szerinted nem vagyok rossz ember? – kérdezi mosolyogva,
mintha nem is venne komolyan.
-
Nem – rázom meg a fejem. – Nem te tehetsz a
tetteidről. Csak rákényszerítenek ezekre a dolgokra. Te nem vagy felelős
ezeknek a gyerekeknek a haláláért.
Egy pillanatra maga elé mered.
-
Attól még hogy valamire kényszerítenek, sajnos, attól
még a tetteim az enyémet maradnak. Legalábbis az én fejemben fognak az
események újra és újra lepörögni, mint a legszörnyűbb horrorfilm, nem annak,
aki erre rákényszerített.
-
De Finnick… - vágok közbe, de nem hagyja, hogy végig
mondjam.
-
Nem annak lesz lelkiismeret furdalása élete végéig,
aki erre rákényszerít. Nem ő ölt meg ártatlan gyerekeket. Nem ő látta, ahogy a
szemükből eltűnik az életet jelentő fény. Hanem én Pearl.
Nagyot nyelek, és csak bámulom Finnicket.
-
Sajnálom – makogom végül.
-
Minden este – felém fordul. – Minden este újra átélem
a borzalmakat. Ott vannak bennem a kiáltásaik, a tekintetük, az utolsó szavaik.
Minden áldott este Pearl! – kiált fel.
Látom, ahogy valami eltörik benne, nem sír, csak szomorú. De olyan mélyen,
hogy ez rosszabb, mintha sírna. Óvatosan közelebb húzódok hozzá és megsimogatom
a hátát. Felhúzza a térdeit és ráhajtja a homlokát.
Szeretnék mondani neki valamit, amivel meg tudom vigasztalni, de egyáltalán
nem jut eszembe semmi, amivel most segítenék rajta. Csak azt tudom, hogy
szeretném, hogyha boldog lenne, hogy ne legyen bűntudata olyan dolgok miatt,
amikről nem ő tehet.
Mégse tudok semmit sem mondani. A szavak a torkomra forrnak, csak ülök
mellette, a hátát simogatom, és nem hagyom egyedül. Akkor sem hagynám egyedül,
ha azt kérné.
Furcsa, hogy pár nap és vége. Hogy soha többé nem fogjuk egymást látni,
mert a viadalnak valahogy vége lesz, előbb vagy utóbb, de inkább előbb. És
akkor egyikünk meg fog halni. Muszáj lesz magára hagynom.
Mi fog rá várni a Negyedik Körzetben, ha hazamegy?
Ünnepség, boldogság, őt ajnározó emberek.
És lesz ott egy gyászba boruló család is. Az én családom.
De aztán Finnick boldogan él. Talál magának egy lányt, elveszi feleségül és
talán még gyerekük is születik. Soha nem fogják kihúzni a viadalra és boldogan
élnek. Már amennyire valaki boldog lehet egy ilyen rendszerben.
De szeretném hinni, hogy igenis lehet valaki boldog, még így is. Hiszen én
is boldog vagyok. Boldog vagyok, még így is, hogy be vagyok zárva egy arénába,
ahol meg kell halljak. De egy olyan emberrel, akit szeretek.
A nap lejjebb ereszkedik az egyre sötétebb kékbe hajló égen.
-
Talán fel kéne mennünk – jegyzem meg halkan, suttogva.
Finnick bólint. Felveszi a szigonyt a földről, és engem is felhúz a
homokból.
A hideg szél egyenesen az arcunkba fúj.
-
Nem fázol? – kérdezem, miközben felkészülök rá, hogy
visszaadom neki az ingjét.
-
Nem – mondja mosolyogva. – Neked különben is jobban
áll. – Megfogja a kezem.
Mire felérünk a szirtre, a nap szinte már majdnem lemegy.
-
Butaság lenne, ha lelógatnám a lábam? – kérdezem Finnicket.
-
Nehogy megpróbáld – fordul felém Finnick, miközben
kiteríti a takaróinkat.
-
Azért a naplementét megnézhetem? – nézek felé, mintha
tényleg engedélyt kéne, kérjek ahhoz, hogy megnézzem.
-
De csak is velem – vigyorog rám, majd leül mellém és
megfogja a kezem. A vállának dőlök és figyelem az eget.
-
Mi van, ha ez az utolsó naplementénk? - kérdezem.
-
Akkor nagyon örülök, hogy ilyen szép – válaszol Finnick
és igazat kell, adjak neki. A színek egymásba olvadnak, a napkorong pedig
lassan eléri a tengert.
Érzem, ahogy lassan végiggördül egy könnycsepp az arcomon.
-
Utálom, hogy ennyit sírok – jegyzem meg hüppögve. –
Lassan elvesztem a jelentőségét.
Finnick megpuszilja ott az arcomat ahol a könnyem végigfutott.
-
Nem kéne sírnod – mormolja.
-
Tudom – nevetek fel és letörlöm a könnyeimet.
A napból már alig látszik valami, az egész ég narancssárgában és rózsaszínben
játszik, mi pedig ott ülünk alatta.
A tenger feketén morajlik alattunk, mint valami békés szörnyeteg, amelyet
háziállatnak fogtak be, ő pedig elfogadta a sorsát. Az öbölből hiányoznak a
felfelé meredő sziklák, ami otthon a Negyedikben egyszerre teszi a helyet
ijesztővé és csodálatossá, de még így is nagyon hasonlik az otthoni helyemre.
Arra a helyre ahol a nővérem eltűnt. Arra a helyre, amit a legjobban szeretek.
-
Sosem gondoltam, hogy kihúznak – mondom halkan. –
Tudtam, hogy viszonylag sokszor van bent a nevem, de sosem gondoltam végig
igazán, hogy mi lesz, ha kihúznak…
-
És most már végiggondoltad? – néz rám Finn.
-
Nem – rázom meg a fejem. – Nem akarom végig gondolni,
mi lesz ennek az egésznek a végén.
-
Én sem – mosolyodik el keserűen.
Tudom, hogy most kell, megkérdezzem. Mert valamikor meg kell.
-
Szeretnéd, hogy elmenjek? – teszem fel végül gyorsan,
elhadarva a kérdést.
Finnick egy ideig csak bámul rám.
-
Nem, Pearl. Egyáltalán nem szeretném, hogy elmenj.
Egyáltalán, hogy jutott ez eszedbe?
-
Nem tudom – motyogom. – Csak…Csak már olyan kevés van
hátra. És tudod. Ilyenkor általában felbomlanak a szövetségek.
-
Általában Pearl. Mi nem vagyunk „általában”. Amennyi
idő van még, azt szeretném veled tölteni – mosolyodik el és megcsókol.
A nap a tenger mögé bukik, az égről letűnnek a színek és helyüket csillagok
veszik át, sötétséggel kifestve.
Felhangzik a Kapitólium ismerős himnusza, címer, jelmondat, aztán
számvetés.
Az égen felbukkan az egyes srác arca. Talán ő azért jött, hogy megnyerje
ezt a viadalt. Hogy ő legyen az egyetlen nyertes.
-
Aludjunk – suttogja Finnick a fülembe.
Aprót bólintok.
Finnick betakar minket és én a mellkasára dőlök. Hallgatom, ahogy a
szíve dobog. Ugyanígy fog még sokáig – mosolygok és elalszom.
Nagyon jó lett!!! :)
VálaszTörlés