41. fejezet I. rész

Sziasztok, 

egy szomorú hírrel kell kezdenem: 

Philip Seymour Hoffman /1967-2014/

Napjainkban távozott el közülünk Philip Seymour Hoffman, aki Plutarch Havensbee-t alakította az Éhezők Viadalában, és ezen kívül még számos nagyszerű szerepe volt, korunk egyig legjobb színésze.

Nyugodjon békében! 

Köszönöm az elöző fejezethez érkezett két kommentet és számtalan megtekintést! Remélem ez a fejezet is tetszeni fog, a véleményeket várom akár chatben, akár kommentben. 

Jó olvasást

Finnickhez bújok és a csilllagos eget bámulom. A fejem pont a szíve felett pihen, és minden egyes szívverését úgy hallom, mintha a fülembe súgná.

Az ágyúdörrenést még egy követi. Kicsit megrázkódok. Majd behunyom a szemem. Az egyetlen, akiért aggódnod kell, az itt van veled – nyugtatom meg magam.

-          Felbomlottak – suttogja Finnick.

-          Tessék?

-          A Hivatásosok – néz le rám. – Már csak ők vannak rajtunk kívül az arénában, ha jól számoltam. És most, hogy kettőt dördült az ágyú, azt hiszem, az ő szövetségük bomlott fel.

-          Szóval…

-          …ez már a végjáték – fejezi be a mondatomat Finnick.

-          Hányan maradtunk?

-          Öten, vagy hatan.

Felharsan Panem himnusza és megjelenik a címer. „Panem et circenses”. Látszik a jelmondat a címer alatt. Legszívesebben elnevetném magam.

Az égre az egyes szám kúszik be, majd megjelenik egy hosszú hajú, lófogú lány arca. Hideg borzongás fut végig a gerincemen, ahogy eszembe jutnak a rémálmaim a lánnyal. Szégyenhullám fut rajtam végig. Örülök, hogy meghalt.

Az lányt, a második körzetből érkező fiú követi.

Lehet, hogy a saját társa ölte meg.

Végül felvillan a hatos és megjelenik a lány arca. Vér és sebek nélkül, egészen szépnek mondható. Próbálom minnél jobban megjegyezni az arcát. Azt szeretném, hogyha az emberek emlékeznének rá. Rá és Marigoldra és mindenkire, aki meghalt. Azokra a Kiválasztottakra, akik meghalnak, akik nem lesznek győztesek, akiket az emberek legszívesebben elfelednének, hiszen a haláluk saját hibájukat jelenti. Nem tudták megmenteni őket és talán nem is akarták.

Lehunyom a szemem és Finnick szívverésére koncentrálok.

Semmi sem lesz rendben már.

A szemhéjamon átszűrődik egy kis fény. Felnyitom a szemem, de nem látom a napot. Elbújt a felhők között.

Finnick nem messze tőlem ül a kezében valami nagy ezüstszínű csomaggal. A tengert fürkészi, ami most kékesen csillog alattunk. Apró hullámok játszanak folyamatosan a felszínén, nem engedve, hogy az ember meglássa az alját. Ahol, ki tudja mi lehet?

Felülök és Finnick mellé mászok.

-          Mi van a csomagban? – kérdezem és a szürke valami után nyúlok, mert semmit sem válaszol, csak bámul továbbra is maga elé.

Nehezebb, mint azt először gondoltam.

Ahogy felnyitom a csomagot, valami olyasmit látok, amire nem is gondoltam. Egy ezüstözött szigony van a csomagban, hosszú, éles pengékkel a végén. Gyilkolásra.

Hát persze, hiszen Finnick igazi fegyvere nem a kard. Hanem a szigony. Belegondolni se tudok, hogy mennyibe kerülhetett egy ilyen, még kapitóliumi mértékkel mérve sem, hiszen a viadal végén vagyunk.

-          Azért küldték, hogy nyerjek – mondja Finnick tompa hangon.

Remegés ráz végig.

Nem tudok neki mit mondani. Ha azt akarja, hogy menjek el, mondja meg. Én nem fogok rákérdezni, nem, képtelen lennék. Ha azt akarja, hogy elmenjek, akkor valószínűleg meg kell ölnie. Nem fogom önszántamból itt hagyni.

-          Van egy tervem – mondom neki.

Ahogy ott álltam a dzsungelben, végigfutott a fejemben, hogy meg is halhatok. Azonban nem akartam ezzel foglalkozni. Finnick mögöttem ügyködött. A terv valami olyasmi volt, amire nem számított. Veszélyes volt. Izgatott voltam.

Az egésznek semmi értelme nem lesz, ha egyetlen másik Kiválasztott sincsen a közelünkben, de Finnick szerint, ha nem lennének itt, a Játékmesterek már rég átüldöztek volna minket valahogy úgy, hogy találkozzunk egymással.

Hideg remegés fut végig rajtam, a nedves, hűvös levegőtől, ami a fák között uralkodik.

-          Biztos vagy benne, Pearl? – kérdezi meg újra Finn. Ő maga a terv ellen van. Azonban muszáj megpróbálnunk. Tudom, hogy sokkal jobb, ha így kerülünk velük szembe, mintha ők törnének ránk.

-          Igen – mosolyodok el. – Nyugodj meg, minden úgy megy majd, ahogy elterveztük.

-          Ahogy te eltervezted – javít ki. – Én csak botor módon belementem.

-          Nyugi – lépek hátra hozzá és megcsókolom. Ha meghalnék, örülnék, hogy ezt megtettem.

Eltűr egy hajtincset az arcomból.

-          Gyűlölöm magam, hogy belementem ebbe.

-          Ugyan már – vigyorgok.

A dzsungel egyre sűrűbb lett.

-          Most már, menj vissza – fordulok felé és elengedem a kezét. – És készülj.

-          Remélem senkit nem találsz – mormolja, átkarolja a derekam és közel húz magához.

-          Remélem tudod, hogy úgyis lesz itt valaki – válaszolok és a hajával kezdek játszani.

Látom, hogy elbizonytalanodik.

-          Mi lenne, ha…? – kezd bele, de közbevágok.

-          Semmi ha – mondom. – Megcsináljuk. Ne felejtsd el visszafelé bejelölni a fákat – figyelmeztetem. – Különben elkeveredem.

-          Ígérd meg, hogy vigyázol. – A szemembe néz.

-          Miért ne vigyáznék? – kérdezem tőle.   

Az erdő olyan sötéten ölel körül, mint az előbb Finnick. Próbálok minnél nagyobb zajt csapni. A kezeimet a fáknak ütögetem, szinte csörtetek. Miközben próbálok figyelni is, hátha meghallom, hogy más is zajong.

Figyelem, ahogy a napfény néha be-bejut a vastag lombkoronákon át, a talajra ér, hogy a földből felszívja a nedvességet. De hamarabb vonul arrébb, mint hogy bármennyit is változtasson a dzsungelen.

Az ismeretlen hang megrémiszt. Valaki nem sokkal előttem van. Hallom, de nem látom. Egy hatalmas páfrányokból álló együttes van előttem, egy két fával.

Hallom, ahogy elindul felém. A szívem olyan hevesen ver, hogy érzem a testem minden porcikájában. A közelbe lévő fáig hátrálok. Tudom, hogy addig nem mehetek el, amíg meg nem lát. Követnie kell.

Nagyot nyelek és kivárok.

Először a kezét látom meg, ahogy félrehajtja a páfrány ágát.

Sikítok és futni kezdek.

Egy dárda a hozzám közel lévő fába fúródik, de nem tudok ránézni, mert mire oldalra fordítom a fejem, már egy másik fa van mellettem.

Szitkozódva szerzi vissza a hiába eldobott fegyvert. Elég nagy lesz az előnyöm ahhoz, hogy ne próbáljon meg megint megdobni.

A szívem minden egyes dobbanása visszhangzik a fejemben.

Hallom, ahogy a Kiválasztott, talán az egyes körzet fiúja, utánam csörtet. Hangosan fújtat, mint egy bika, ami felöklelni készüli az idomárt.

A dzsungel egyre ismerősebb lesz. Erre már jártam. Vagyis nemsokára odaérek, ahová kell. Észreveszem a jeleket, amiket Finnick hagyott nekem a fákon, hogy tudjam, mikor kezdhetek el megnyugodni. Most mégse nyugodok meg. A halálfélelem ugyanúgy átjár, mint eddig. Inkább még gyorsabban kezdek el futni, és próbálom nem meghallani az utánam kiabált szavakat. 

Ahogy meglátom a kifeszített aranyszínű hálót, egyszerűen levetem magam a földre és oldalra gördülök egy bokor alá.

Látom, ahogy az üldözőm későn kapcsol. Hallom, ahogy a háló körbeveszi és fogságba ejti. Hallom az utolsó üvöltését, amikor Finnick belévágja a szigonyt. Aztán hallom az ágyút, ami a halálát jelenti.  

Finnick letérdel a bokor mellé és könnyedén kihúz. Nem nézek afelé, ahol az első körzet srácának hullája lehet. A kezeimet Finnick nyaka köré fonom, ő pedig az ölébe vesz. A szigony a hátán lóg, mintha csak elhanyagolható csecsebecse lenne. Véres csecsebecse. Amivel embert öltek. Elvették valakinek az életét.

Érzem, ahogy a könnyek végigszántják az arcomat. Nem szeretnék olyan emberekre könnyeket pazarolni, akiket nem is ismerek, mégis fáj, hogy meghalt. Tudom, hogy a viadal ilyen. Emberek halnak meg. Mert csak egy maradhat. Mégis. A fájdalom élesen átjár. Miért kell mindenkinek meghalnia? - zakatol bennem kérdés. Miért kell viadal?

De a kérdéseimre senki sem tud felelni.