40. fejezet II. rész

sziasztok^^ 

Itt van a következő fejezet, hatalmas késéssel amit sajnálok... a következő jövőhét, ugyanilyenkor lesz! 

Jó olvasást!  

Finnick könnyedén hozzáüti a tojást a sziklához, majd egészen egyszerűen hagyja, hogy végigfolyjon rajta. Szerencsére szinte azonnal sülni kezd.

-          Ezek szerint rántotta – mosolyodom el, mert semmi kedvem nem volt tojást szívogatni, akármennyire is finomnak tartja Finnick, én nem fogok nyers tojást enni. Persze ezt most jóval egyszerűbb kijelenteni, hogy biztos vagyok benne, nem is kell.

A rántotta illata bekúszik az orromba és hallom, ahogy a gyomrom követelőzően megkordul. Letelepedek a homokra, közel a tengerhez.

Próbálom összeszedni a gondolataimat. Hogy mi fog történni? Hogy vajon mi lesz velünk? Finnickre nézek, aki a rántotta mellett guggol, és éppen próbálja levenni a kőről, szitkozódva, mert ráragadt. Ha nem lennék ilyen éhes, kinevetném.

Kinyújtom a lábam és levetem a cipőmet. A vízbe lógatom a lábam, ami melegebb, mint azt az ember várná. Kellemesen cirógatja a talpamat. Hátradőlök és hagyom, hogy a forró homok felmelegítse a testemet.

-          El ne aludj – szól rám Finnick vigyorogva, kezében a reggeli ebédünkkel.

-          Ilyen éhesen, képtelenség – válaszolok és felülök. Magam alá húzom a lábamat és érzem, ahogy a nyál összefut a számba, az étel illatára.

Ahogy megízlelem az első falatot, valami elégedettség járja át az egész testemet.

-          Finom – mosolygok, kajával teli szájjal.

-          Még szép, hogy finom – válaszol Finnick. – Én csináltam – rám kaccsint és visszafordul az étele felé.

Ahogy végzünk a rántottával, hirtelen fogalmam sincs, hogy mi lesz most? Csak nézem a tengert és Finnicket, aki elterül a homokon és élvezi, hogy a talaj még meleg, míg a tenger hűvösebb a levegő pedig szintúgy egyre hidegebb.

Az egyik hajtincsemmel kezdtem el játszani. A hajam szinte fürtökben összetapadt a sós víztől és az izzadságtól. Nem volt hajgumim, amivel felkössem, így hát az ujjaimmal kezdtem el kibogozni, mintha az bármennyit is segített volna rajta.

-          Első nap – szólalok meg hirtelen.

-          Igen? – pislog fel rám Finnick.

-          Szóval – nagyot nyelek, ahogy eszembe jut minden, ami az első napon történt, de nekem csak egyetlen momentuma kell. – Első nap, amikor elmenekültem az ötös srác elöl – ahogy Finnick eszébe jut mi történt, látom, hogy megkeményedik egy kicsit az arca. Az én testemet pedig újra jeges borzongás tölti el. Halálfélelem. – Szóval, utána, felmásztam egy fára. Mégpedig azért mert hangokat hallottam.

-          Te jó ég, Pearl! – ül fel a fiú. – Mi történt?

-          Semmi baj – mosolygok rá. – Egy testvérpár állt meg a fa alatt.

-          A hatosból, igaz? – vág közbe Finn.

-          igen, a hatosból – bólintok és folytatom. – Én, azt hiszem kihallgattam őket.

-          És miről beszéltek? – vág megint a szavamba a társam és felpattan.

-          Valami olyasmiről, hogy el kell jutniuk az aréna széléhez.

-          Az aréna széléhez? – ingerülten járkálni kezd. – Ezt eddig miért nem mondtad?

Egy pillanatra elgondolkozok. Tényleg, miért nem mondtam?

-          Mert nem akartam, hogy mi is odamenjünk – nyögöm végül ki.

Finnick rám néz és összeráncolja a homlokát. Folytatja az ide-oda járkálást, miközben mindenfélét motyog az orra alatt.

Én meg csak ülök és reménykedek, hogy nem kell odamenjünk az széléhez. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért rettegtem annyira attól, hogy helyet változtatunk. Talán már hozzászoktam ehhez az öbölhöz. A tenger megnyugtató jelenlétéhez. A szirthez, ami olyan mintha otthon lennénk.

-          Oda kell mennünk – jelenti ki végül. – Sajnálom Pearl, de biztos van valami oka annak, hogy a Hatosból érkezők pont az aréna széléhez igyekeztek. Meg kell nézzük mi van ott! 

-          De a fiú azóta meghalt! – kiáltom és legszívesebben sírnék. Nem akarok oda menni. Nem akarok elmenni innen. Nem akarom itt hagyni a szirtet, a tengert, a helyet ahol Marigoldot eltemettük.

-          Ne csináld Pearl. Te is tudod, hogy oda kell mennünk! meg kell nézzük! – teljesen fellelkesül. Mintha valami olyasmit tudna, amit én nem.

Elkeseredetten rúgok bele a homokba. A szél pont belefújja a szemembe. Könnyezek és a szememet dörzsölöm.

A hideg széltől libabőrös leszek és nem akarok felállni a meleg homokból.

-          Gyere! – mondja Finnick és megfogja a kezem. – Ha most elindulunk, arra – és a sziklákon túlra mutat – akkor akár estére már vissza is érünk.

-          És a szirten alszunk? – kérdezem kissé halkan.

-          Igen – biztosít Finn és felránt a földről.

A sziklák melegségét még a cipőmön keresztül is érzem. A szél felborzolja a hajamat, ahogy Finnick után botladozom a magas kövek között.

-          Mi a terved, mit csinálunk, ha odaérünk? – kérdezem.

-          Hogyhogy mit csinálunk? – kérdez vissza.

-          Megnézzük és visszajövünk?

-          Igen. Bár remélem, hogy találunk valami érdekeset – villant hátra egy mosolyt Finnick.

Legszívesebben kiabálnék vele. Még hogy valami érdekeset. Legszívesebben megmondanám neki, hogy szerintem a hatos fiú nem véletlenül halt meg és biztos van valami köze ahhoz, hogy az aréna széléhez mentek.

De nem mondok semmit, csak követem, végig a sziklák között, mígnem, sziklák helyett fák vesznek körül minket.

Beszívom az erdő illatát. Próbálom hozzászoktatni a szememet a félhomályhoz és fülelni, hiszen itt már bárki ránk ronthat.

Finnick előhúzza a kardját, én pedig készenlétbe helyezek egy kést.

Pedig az erdő zöld és mozdulatlan. Talán ez az egészben a legijesztőbb. Sehol egy kis állat, egy szellő, vagy akármi. Idegesen jártatom a szemem fáról fára, ahogy előrébb haladunk. Legszívesebben felmásznék valamelyikre és ugrálva folytatnám az utamat. De arról egyelőre Finnick még nem tud, meg különben is, ő úgy sem tudná megcsinálni, egyedül meg nem akarom lent hagyni a talajon.

Olyan hirtelen történik az egész, hogy már csak arra reagálok, hogy lent vagyok a földön. A tüdőmből kipréselődik a levegő, a szemem káprázik, a késem pedig nincsen a kezemben. A valami, ami lehúzott a földre a lábamba kapaszkodik. Ijedten ülök fel és kapok a bokámat szorító valami után, ami egy fához tartozik.

Egy gyökér ejtett fogságba.

Finnick egy mozdulattal lecsapja a belém kapaszkodó farészt és egyetlen gyors mozdulattal felhúz.

-          Futás – néz a szemembe.

Nem kell kétszer mondania. Előhúzom a második, és egyben utolsó tőrömet és Finnick után futok, amilyen gyorsan csak tudok.

A semmiből vágódik ki elém egy vastag, barna gyökér. Semmit nem tudok tenni, hasra esek. Az arcom a földnek nyomódik. Össze vissza vergődök, de a vastag ág olyan szorosan fonódik a derekamra, hogy nem sokra megyek a vergődéssel. Nem tudok arra gondolni, hogy esetleg önmagamba is vághatom a kést, már mozdulok is. Szerencsém van és a gyökeret találom el, ami szinte visító hangot adva húzódik vissza a fába, azonban a helyén öt újabb bukkan elő.

Felpattanok és rohanok.

Átugrálom az ágakat, gyökereket. A hajam az arcom elé lóg de nincsen időm félretűrni, csak rohanok, csapkodok a kezemmel.

Hallom Finnick kapkodó lélegzetvételét nem sokkal előttem. Legalább megnyugodhatok, hogy őt nem fogták el a rohadt mutáns fák.

Ebben a pillanatban egy sikoltás rázza meg az erdőt. Nem én sikoltok. Olyan hirtelen torpanok meg, hogy majdnem hasra esek. Az egész erdő forog körülöttem, de én csak kapkodom a levegőt és keresem a hang forrását. Valaki sikoltott. Valakinek segíteni kell.  

Egy faág felém kap, de könnyedén átugrom.

Ballra nézek és akkor meglátom. Egy lány vergődik közvetlenül a gyökerek között. Az arca és a mellkasa is csupa vér és csak sikít.

Egy másodpercig azt hiszem, hogy ott fogom hagyni.

Aztán elindulok felé. Kikerülöm az elém vágódó ágakat, gyökereket és egyenesen elé térdelek.

-          Finnick! – kiáltom, mert egyedül nem fogom tudni kivágni a lányt a gyökerek közül. Sorra vágom mindegyikbe a késem, és közben folyton lehasalok, ugrálok, hogy engem se tudjanak elkapni.

A társam már ott is van mellettem.

-          Ki ez Pearl? – kérdezi, de azért ő is elkezdi vagdosni a gyökereket, azokat is, amik a lányon vannak és azokat is, amik minket akarnak elkapni.

-          Meg kell mentetnünk – mondom neki hüppögve. Mióta sírok?

Finnick rám néz, megrántja a vállát és egy mozdulattal több gyökeret is elvág, majd kihúzza a lányt a fa alól és felkapja a vállára.

-          és most, futás – mondja és megindul előre.

Remegve indulok meg utána.

Sorra potyognak a könnyeim és elejtem a késem. Eszembe sem jut utána nyúlni. A zöld erdő úgy ölel körül minket, mint valami fojtogató köd, egyre kicsapódó karokkal, nyúlványokkal, amiket az ember a végére már nem bír kerülgetni.

Kiszalad alólam a föld egy pillanatra és a szám tele megy, nedves földdel. Érzem ahogy a gyökerek rögtön a végtagjaimra kulcsolódnak. Sikítok. Egy marék földet legalább lenyelek. Vergődök ott, tudva, hogy Finnick nem tud segíteni. Aztán egy pillanatra, ahogy a szorítás egy kicsit meggyengül, kitépem magam a gyökerek fogságából.

Felállok és tovább rohanok. A könnyek végigfolynak az arcomon és barázdákat hagynak a koszban.

Végül az utolsó pillanatban, amikor már azt hiszem, hogy kész, feladom, vége szakad az erdőnek. Egy vékony, füves sávon vagyunk és a gyökerek már nem kapnak felénk.

Finnick pihegve fekteti le a lányt a fűre. Odamászok melléjük.

A lány mellkasa lassan emelkedik és süllyed.

-          Haldoklik – suttogom.

-          Mégis mit hittél? – kérdez vissza Finnick.

-          Most miért vagy ilyen? – kiáltom sírva.

-          Mert nem értem, hogy miért kellett őt megmentenünk! Majdnem otthagytuk miatta a fogunkat! Majdnem meghaltál miatta Pearl! – üvölt vissza, majd térdre zuhan.

Nagyot nyelek és visszafordítom a fejem a lány felé.

-          Minden rendben – megfogom a kezét, mire kinyitja a szemeit. – Hogy hívnak?

-          Hanna – suttogja.

Eltűröm a hajat az arcából.

-          Nincsen semmi baj, Hanna – mosolygok rá.

-          Meg fogok halni – mosolyog vissza.

Nagyra nyitom a szemeimet és úgy bámulok a lányra. Úgy mondta ki az igazságot, mintha örülne neki.

Nagyot nyelek, nem szólok semmit.

-          Köszönöm – motyogja. – Köszönöm, hogy elhoztatok onnan. 

Finnickre nézek, aki nem messze tőlünk ül. Tekintetében könnyek csillognak. Rámosolygok és annyit tátogok neki, „köszönöm”.

Marigoldtól nem tudtam elbúcsúzni. Nem tudtam ott lenni, amikor meghalt. Ezt a lányt nem ismerem annyira, mint Marigoldot, de mégis örülök, hogy vele lehetek, most amikor arra van szüksége.

-          Ne… - kezd bele. – Ne menjetek a széléhez. – Egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. – Megöl – suttogja, aztán behunyja a szemét és többé nem emelkedik fel a mellkasa. Elhangzik az ágyúdörrenés.

Megszorítom a kezét, aztán felállok.

-          Most boldog vagy? – kérdezem. – Megtudtad, miért nem szabad ide jönni.

Finnick feláll a földről és megtörli a szemét.

-          Menjünk – mondja.

-          Hova?

-          Vissza.

Bólintok és megfogom a kezét.