Sziasztok!
Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett 6 kommentet! Annyira jó látni, hogy itt vagytok, velem, a történettel, Pearlyvel. / R.I.P. Marigold /
Itt van a következő fejezet! Kicsit rövidebb mint lenni szokott, de remélem az ezt követő fejezetben, majd visszatérítem.
Jó Olvasást !
A szemeim felpattannak. Legszívesebben sikítanék, futnék, sírnék.
-
Marigold – suttogom.
Álmomban újra megjelentek a képek. Ahogy a véres vágás húzódik a lány
torkánál. Az utolsó mosolya. Az arca az égbolton.
Megdörzsölöm a szemeimet, de úgy látszik nem sírtam. Azt hiszem tegnap
kiapadtak a könnyeim.
Finnick mellettem alszik. Elaludt az őrségben – jövök rá, de nem tudok
haragudni. Nem támadtak meg minket. Akkor meg minek mondjam el neki, hogy ez
mennyire veszélyes dolog volt. Most már
úgyis mindegy.
E levegő még mindig meleg, de már egyáltalán nem az a döglesztő hőség, mint
tegnap. Tegnap ilyenkor azt tervezgettük, hogy megöljük a Hivatásosokat.
A tegnapi nap egyetlen hatalmas könnyes masszává válik a szememben. De most
nem tudok sírni. Úgy érzem, hogy ezek alatt a napok alatt, ameddig az Aratástól
eljutottam idáig, minden könnyemet elhasználtam már.
A gyomrom megkordul.
Az érzés váratlanul ér. Az utóbbi napokban az éhség nem hatott rám. Vagy
éppen annyira boldog voltam, hogy észre sem vettem, vagy éppen szomorú. Most
azonban a hasam újra kordul és az éhség, mintha összehúzná a gyomromat. Finnick
mellé kúszok és megrázom egy kicsit a vállát.
-
Hahó – suttogom.
De miért suttogok? Fel szeretném ébreszteni.
-
Hé, Finn – mondom egy fokkal hangosabban, de a fiú,
csak mordul egyet és a másik oldalára fordul. Megkerülve a lábát átkerülök újra
az arcával szembe.
-
Finnick – szólongatom és a mutatóujjammal az arcát
kezdem el ütemesen bökdösni. – Finnick Finnick Finnick Finnick Finnick Finnick
– minden egyes név után megbököm az arcát. – Finn Finn Finn Finn Finn, Finnick
Finnick Finnick Finnick Finnick.
-
Mi van? – motyogja.
-
Fel kell kenni – válaszolok, de nem hagyom abba a
bökdösést. Az arca egy kicsit sem borostás. Biztos valamit adtak neki a Kapitóliumban,
amitől ilyen szép sima marad. – Muszáj felkelni – bizonygatom.
A fiú végül álmosan rám pislog és érdeklődve nézi a még mindig az arcát
bökdöső kezet.
-
Ezt most miért Pearl?
-
Csak. Mert vicces.
-
Semmi köze ahhoz, hogy ki akarod nyírni a fogaimat?
-
Miért, fáj? – kérdezem és gyorsan elkapom a kezemet az
arcától.
-
Nem – nevet fel.
Erre egy nagyot bökök a hasába.
-
Hazudós. Hazudós vagy Finnick Odair csak hogy tudd –
jelentem ki és sértetten magam alá húzom a lábaimat.
-
Igen? – kérdezi és felvonja az egyik szemöldökét,
olyan tipikus Finnick arckifejezéssel.
-
Igen – bólintok.
Erre felugrik és csikizni kezd. Én pedig visongok a nevetéstől.
-
Állj… - kiáltom. – Állj már le Finnick – mondom, és
arrébb gurulok. – Meg fogok fulladni – folytatom még mindig nevetve.
-
Há, most megtanultad, hogy ne bökdöss – mosolyodik el
Finn.
-
Még bosszút állok – fogadom meg vigyorogva.
Egy kis ideig méregetjük egymást, majd Finnick nagyot fúj, feláll és
felsegít engem is.
-
Valamit csinálnunk kell – motyogja.
Tudom mire gondol. Most hogy egy pillanatra nincsenek elfoglalva a
gondolataim, rögtön a tegnapi nap jut eszembe.
-
Reggeli? – kérdezem.
Egy pillanatra töpreng, aztán szinte látom, ahogy a kis villanykörte
kigyullad a feje felett.
-
Rántotta – jelenti ki. – Majd meglátod hogyan –
kacsint rám, ahogy meglátja csodálkozó arckifejezésemet.
Lemegyünk a szirtről, be a sűrű dzsungelbe, de csak a szélébe.
-
Tied az a fa – int balra Finnick – enyém pedig ez –
mondja és jobbra mutat. – Ha találsz madárfészket, akkor beleteszed a táskába a
tojásokat, lehetőleg úgy hogy ne törjenek össze. Ha nem, akkor lemászol és
választasz egy új fát.
-
Rendben – bólintok, de már csak Finnick hátának,
ugyanis ő maga azonnal mászni kezd felfelé.
Így hát én is a saját fám elé fordulok és szorosan megmarkolom a csúszós
moha közti apró viszonylag száraz helyeket.
A mászás könnyebben megy, mint azt elsőre hittem volna. A jobb térdem,
mintha egyre kevésbé fájna, ennek köszönhetően jóval gyorsabban fent vagyok, mint
az első napokban a sérülésemmel és a viszkető kezeimmel.
A csípések mára teljesen eltűntek, és a vágások is összeforrtak, amit még a
Kapitóliumban szereztem.
Külön-külön ellenőrzöm az összes ágat. Gondosan benézek a levélfészkek alá,
hátha meglátom a reggelit jelentő tojásokat, amiket fogalmam sincs, hogy fogunk
megsütni. De megbízok Finnickben, így hát miután ellenőriztem a fát – a
legfelső ágakat nem, mert oda féltem kimászni, nehogy letörjön és reggeli
szerzés közepette haljak meg – úgy döntök, hogy nem mászok le, hanem ugrok. A
dzsungel itt nagyon sűrű. A fák olyan közel állnak egymáshoz, hogy az öcsém is
boldogan lavírozna közöttük.
Így hát két lépést hátrébb megyek és átugrok egy másik, csúszós, mohás
fára.
Az érzés még mindig leírhatatlanul jó. Csak egy pillanat az egész, de addig
az egy pillanatig repülök. Addig szinte súlytalannak érzem magam. A becsapódás
is puhábbra sikerül így, hogy betudom hajlítani mindkét lábamat és erősen
megkapaszkodom a fa törzsében.
Körülnézek. Finnick még mindig az első fáján van, legalábbis ott látom
megvillanni kékes színű felsőjét.
-
Pearl! – kiált. – Találtál valamit?
-
Nem. Viszont átjöttem egy másik fára! – kiabálok
vissza és legszívesebben megmutatnám neki, hogy milyen ügyesen tudok „repülni”.
Azonban félek, hogy azt mondaná, hogy soha többé nem tehetem ezt. Ezért inkább
nekiállok és átnézem ezt a fát.
Már majdnem fent vagyok egészen a fa tetejét – a kezeimmel olyan erősen
szorítom a törzset, hogy a kézfejemen fehéren kirajzolódnak az erek, amikor
megpillantom. Ott van az egyik ág végén. Ott van, kint, szint, a semmiben. Egy
kis, koszos, kiégett fűből épített fészek, benne három tojással.
-
Találtam egy fészket! – kiáltom el magam.
-
Remek – érkezik a válasz. – Meg tudod szerezni a
tojásokat?
Elgondolkodva nézek a vékony ágacskára. Ha ügyes vagyok, és ráhasalok, el kell,
hogy bírjon.
-
Igen – kiabálok vissza végül. Megszerzem azokat a
reggeliket.
Elengedem a törzset és óvatosan leguggolok. Akár most is leeshetnék – fut
át az agyamon. A fészek benne a tojásokkal ott van tőlem, alig két méterre. A
kezeimmel is megfogom a vékony ágat és a lábaimat lovagló ülésbe helyezem át,
majd ráfekszek az ágra. A lábaimmal összekulcsolok, és kissé előrébb húzom
magam. A fenekem elszakad a törzstől és már csak az ágra helyezem a súlyomat.
Összehúzódzkodok, mint egy giliszta, majd előrébb tolom a kezeimet, hogy utána
húzhassam a lábaimat. A fészek körülbelül még másfél méterre lehet. Minden
idegszálammal arra koncentrálok, hogy ha a faág egy kicsit is elgörbülne,
azonnal visszaugorjak a törzs mellé. Óvatosan kinyújtom a kezem és aztán utána
húzom a lábamat. Mint egy giliszta. Vagy inkább hernyó – gondolom. – Abból a
végén pillangó lesz. Megint előrébb tolom a kezem, ám ebben a pillanatban az ág
kicsit meghajlik, én pedig megfordulok, és hirtelen attól függ az életem, hogy
meg tudom-e tartani magamat az ágon.
Kinyitom az eddig csukva lévő szemeimet és az ág világos barnáját pillantom
meg. A lábaim körbefonódva feszülnek, nehogy leesek, a kezeim pedig kissé
előrenyújtva kapaszkodnak. Az ág pedig egyre görbül. Én pedig csúszok.
A fészek egyre közelebb kerül hozzám, ám érzem, hogy az ág el fog törni.
Vissza kell fordulnod – suttogom magamnak. – Vissza kell, fordulj, mert senki
nem tud rajtad segíteni – mondom újra.
A lábaimat még erősebben kulcsolom, a kezeimmel pedig felhúzom magam úgy,
hogy a mellkasom és a hasam is az ágnak feszül. Kicsit meglengetem magam,
amennyire megmerem, nehogy leszakadjon az ág és visszafordulok. A fészek pont a
szemem előtt van. Az eddig bent tartott levegő kitör a mellkasomból. Mindjárt
sikerül. A jobb kezemmel megfogom a fészket és megrántom. Elválik az ágtól és a
tojások sem törnek össze. Esélyem sincs, hogy beletegyem a táskába. Így hát
óvatosan elkezdem magam visszafelé húzni a lábaimmal. Centiről-centire jóval
lassabban, mint ahogy bejutottam a fészekhez. Végül megérzem a törzset a hátam
mögött, elengedem a lábaimmal a faágat és felülök, jobb kezembe még mindig egy
fészekalnyi tojással.
-
Mennyi ideig tart kifosztani egy fészket? – kiabál
Finnick.
-
Ennyibe! – válaszolok sokkal szebben, mint azt
érdemelné.
Előrehúzom a táskámat és óvatosan belehelyezem a fészket. Leereszkedni a
fáról már szinte gyerekjátéknak tűnik.
-
Szóval, hogyan tervezed megsütni a tojásokat? –
kérdezem, ahogy a parton sétálunk.
-
Egészen egyszerűen – magyarázza. – Ott – mutat az öböl
másik felére – azok a sziklák tegnap a nagy hőségtől fogadok veled, hogy
annyira forróak hogy könnyedén kirántjuk rajta a tojást. Vagy ha nem, akkor a
tojásokat egyszerűen, ki is lehet szívni. Úgy se rosszak – rántja meg a vállát
Finnick.
-
Én azért jobban örülnék egy rántottának – mondom és a
hasam rögtön megkordul. – Nagyon örülnék valami ételnek.
A homok is szinte forró még, úgyhogy remélem, hogy a kövek is hasonlóan
lesznek.
Jó rész lett =) Megkívántam a rántottát =D
VálaszTörlésSzia nagyon tetszik az egész történet múlt héten kezdtem elolvasni és ez a fejezet is nagyon tetszik csak így tovább!
VálaszTörlés