39. fejezet II. rész

Sziasztok!

Szóval, nem tudom hogy mondjam ezt, de egyre kevesebb az oldallehívás. Ez engem nem zavar. Esküszöm. Csak nem értem hogy miért... Mármint ha probléma van, nem tetszik, akkor írjatok és megpróbálok javítani. De... Oké, mindegy.

Itt van az új fejezet, nagyon várom a kommenteket!

A bokorból két mutáns ugrik elő. Nincsen időm reagálni. Hallom, ahogy Marigold elenged egy nyilat, hallom, ahogy Finnick egy ordítással előre tör. Én meg csak állok bénultan. Ha egyedül lennék, már futnék.

A két szörnyeteg majdnem akkora négylábon, mint mi kétlábon. Furcsa csomós szőr fedi a testüket. A fogaik kilógnak a pofájukból és ijesztő, piros szemük van.

Hallom, ahogy valaki sikít. De ágyúdörrenést nem. Én sikítottam, jövök rá.

Az egyik mutáns Marigolddal verekedik, amennyire feltudom mérni a helyzetet. Finnick a másikat próbálja megölni, azonban a mutáns gyors. Folyamatosan kitér Finn ütései elöl és visszatámad.

Ezek nem állatok. Sokkal jobban hasonlítanak emberekre. Gondolkodó, négy lábra ereszkedett emberekre.

A szívem azt mondja, hogy Finnicknek segítsek. De az eszem tudja, hogy Marigold van nagyobb bajban.

Nem merek kést dobni közéjük, hiszen ugyanúgy eltalálhatom Marigoldot is mint a szörnyeteget. Így hát futni kezdek. És rávetődöm a szörnyeteg hátára. Erősen megmarkolom a csomós szőrt, és megpróbálok felkapaszkodni. A mutáns mintha meg sem érzett volna, még mindig Marigoldot próbálja megölni.

A lány nyila az állat fejének feszül, így tartva távol azt a torkától.

Tudom mit kell, tegyek. Az egyik késem beleállítom az állat hátába, mire az fájdalmasan felnyüszít és hátradobja magát.

Érzem, ahogy a levegő kipréselődik a tüdőmből, és ahogy a több száz kilós test az enyémnek nyomódik. A kés nyele, ami az előbb én állítottam bele a szörnyetegbe, most az én hasamat akarta átlyukasztani. Próbálok arrébb csúszni, mielőtt tényleg bekövetkezik.

A test olyan hirtelen tűnik el előlem, hogy először fel sem fogom. Majd teleszívom a tüdőm levegővel. A késem, ami az előbb még a hátában volt, most mellettem fekszik, mintha sosem tettem volna kárt benne.

Azonban az állat most ügyet sem vet Marigoldra. Felém fordul és rám vetei magát.

Nekigördülök az egyik fának, majd felpattanok. Látom, ahogy Marigold többször is eltalálja nyilaival mindkét állatot, de hiába. Úgy köpködik ki őket, mintha nem is okoznának nekik sérülést.

-          Pearly! A fára! – kiált Marigold.

Megfordulok, és felfelé kezdek el mászni. A mohától olyan csúszós a fa, hogy alig bírom megtartani magam. Érzem, ahogy az állat a fának vetődik, amibe az egész növény beleremeg. A kezeim ráfognak minden egyes száraz felületre, egészen, míg el nem érek egy vastagabb ágat.

Ahogy lenézek Finnicket látom, ahogy levágja a mutáns fejét, mire az eltűnik, mintha sose lett volna bent az arénában.

Hát ez a titok.

-          Le kell vágni a fejüket! – üvöltök és legszívesebben lemásznék és segítenék.

Marigold nyilat ereszt a szörnyeteg szemeibe. Az megvakulva rohan összevissza, mígnem Finnick egyetlen határozott mozdulattal megszabadítja a fejétől és eltűnik.

Érzem, ahogy a könnyek végigszántják az arcomat. Nem akarom elhinni, hogy túléltük.

-          Lejöhetsz – mondja Finnick lihegve. Marigold közben leül az egyik közeli fához.

Mászni kezdek lefelé, de a moha vizes, az én kezeim pedig annyira remegnek, hogy képtelen vagyok rendesen megkapaszkodni. Megcsúszok és leesek. Az ütés végigfut a gerincemen és újra könnybe lábadnak a szemeim, de azért lábra állok.

Finnick fut oda hozzám.

-          Jól vagy? – kérdezi. – Túléltél egy mutánstámadást, de a fáról leesel. – nevet ki.

-          Kac-kac – jegyzem meg, de azért nevetek és megölelem.

Hallom, ahogy mind nevetünk. Megkönnyebbülten. Túléltük. Muszáj nevetnem, hiába gúnyol ki mindig Finnick. Mosolyogva fúrom a fejem a nyakába. Megpuszilom az arcát.

És megszólal az ágyú.

Finnick olyan hirtelen enged el és pördül meg, hogy a támadónak esélye sincs. Egy időben repül felé egy kés és áll egy kard a szívébe. Majd élettelen dől hátra. Újra elhangzik az ágyú.

Az élettelen testhez futok. A társunk élettelen testéhez.

Marigold nyakán, mint egy groteszk vigyor húzódik egy hosszanti vágás. Kezében van a nyila, de úgy látszott életében egyszer nem volt elég gyors. Az arcán még az utolsó mosolya nyoma.

Tudom, hogy sírok.

A fájdalom idegőrlően lassan szétterjed az egész testemben. A szívemből indul, és lassan eljut az agyamig. Marigold meghalt.

A nyakán ejtett sebből lassan végigfolyik a vére. Le a fűre. A szeme még mindig nyitva, de már hiányzik belőle a fény, ami az életet jelenti. A mosolya még mindig az arcán, de a kacagása már nem visszhangzik az erdőben.

A zokogás megrázza a testemet és megölelem az élettelen holttestet.

-          Nem! – visítok. – Nem lehet!

Szorosan magamhoz ölelem. Érzem, ahogy a meleg vére a nyakamhoz tapad.

-          Marigold – zokogok.

-          Pearl, Pearl – ismételgeti a nevemet nagyon halkan Finnick. Hallom a hangján hogy sír.

-          Nem hagyhatjuk itt Finnick! Nem hagyhatjuk itt! – nézek rá a könnyeimen keresztül.

-          Pearl – néz rám Finnick és átölel. Visszaölelem.

-          Én nem akartam ezt – zokogom.

-          Tudom.

A kezeim véresek. Marigold vére. A zokogás úgy rázza a testemet, mint szél az őszi falleveleket.

-          Nem hagyhatjuk így itt Finn – motyogom.

-          Mit szeretnél tenni? – kérdezi és rám néz.

-          Tudod, hogy hogyan szokták eltemetni az embereket a Negyedikben? – kérdezek vissza.

Bólint. Tudja, hogy mit szeretnék tenni.

-          A tenger innen nagyon messze van Pearl. Nem cipelhetjük el addig.

-          De megérdemli! – kiáltom és a könnyeim még mindig pörögnek. – Megérdemel egy temetést! Nem azt hogy felhúzzák innen, mintha nem is ember, hanem csak egy test lenne, mintha csak egy halott állat lenne.

-          Rendben – mondja Finnick és a kezébe veszi Marigoldot.

Olyan kicsinek tűnik így. Véresen. Odasétálok Finnickhez és becsukom a lány szemét.

-          Alszik – suttogom. – Csak alszik – aztán elindulok arra amerre a tengert sejtem.

-          Hogy fog bejutni a tengerre? – kérdezem Finnicket, aki lassan ráemeli a testet a gyorsan összeeszkábált fűmatracra.

-          Betoljuk – válaszol Finnick és látom, ahogy kitöröl egy könnycseppet a szeméből.

Bólintok.

Mielőtt azonban a vízre tennénk, leguggolok Marigold mellé.

Mialatt Finnick matracot szőtt, én gyűjtettem egy pár virágot. Tűzök a füle mögé, és teszek a kezébe is. Úgy rakom a haját, hogy nagyjából eltakarja a vágásnyomot a nyakán.

Mintha csak aludna – ismételgetem magamban.

A víz kellemesen hűvös. Jól esik a kimelegedett testemnek.

Elérjük azt a szintet ahol már nem ér le a lábunk. Innentől kezdve a lábunkkal tempózunk, és egyre beljebb toljuk a matracot.

-          Itt jó lesz – mondja tízpercnyi csendes úszás után Finnick.

Bólintok. Nagyon nyelek, hogy visszatartsam a könnyeimet. Marigold ott feküdt előttünk. Élettelenül. Lehetetlen volt róla elhinni, hogy pár órája még vidáman nevetett velünk. Hogy egy nappal ezelőtt még azt terveztük, hogy megöljük a Hivatásosokat. Hogy egy pár héttel ezelőtt még nem is ismertem.

Újra sírni kezdek. Nem zokogok, csak hagyom, hogy a könnyeim felszántsák az arcomat.

-          Miért halt meg? – kérdezem suttogva.

Finnick csak a fejét rázza és próbálja visszatartani a könnyeit.

-          Ez nem igazságos! – kiáltok fel. Oda nézek, ahol kamerák lehetnek. Ahol hallhatják a hangomat. – Sajnálom Marigold – suttogom.

-          Hiányozni fogsz – szorítja meg a hideg kezet Finnick. – Menjünk.

Kifelé mintha mindig gyorsabban kiérne az ember.

Máris leérnek a talajra a lábaim és kifáradva ballagok ki a partra, majd letelepszek a felhevült homokra. Finnick mellém telepszik.

A Légpárnás ekkor jelenik meg az égen. Még egy pár másodpercig nézem, ahogy Marigold a vízen ringatózik, majd körülöleli egy vasmarok és felhúzzák a gépre.

-          Most hazaviszik – suttogom.

-          Eltemetik – feleli Finnick.

-          Van egy testvére – mondom hirtelen. – És két unokahúga. A nagyobbik nagyon hasonlít rá, legalábbis azt mondta.

Finnick átkarol.

-          Hazavárták – folytatom és újból sírok.

-          Mindenkit hazavárnak – válaszol Finnick és óvatosan letörli a könnyeimet.

-          Akár meg is nyerhette volna ezt a viadalt – mondom.

Finn csak bólint.

-          Szerinted találkozunk még valaha vele? – kérdezem.

-          Talán.

-          A talán nekem nem elég.

-          Akkor igen – mosolyodik el Finnick és megpuszilja az arcomat.

Csak ülünk. A folyton folyvást kicsapongó hullámokat nézzük, amik elérik néha a lábunkat. Én leveszem a cipőmet és hagyom, hogy a hideg víz újra és újra végigmossa a lábfejemet. A nap lassan lebukik a víz mögé.

-          Mi lesz ezután? – suttogom el halkan a kérdésemet.

-          Egyelőre azt találjuk ki, hogy hol éjszakázunk Pearl – vigyorodik el Finnick.

-          Szirt? – kérdezem és a megnevezett helyre nézek. – Szeretem azt a helyet.

-          Olyan, mint otthon – teszi hozzá Finnick.

Felállunk, majd kicsit leporoljuk magunkat. Finnick az egyik kezével felkapja Marigold táskáját, a másikat pedig összekulcsolja az én kezemmel.

-          Honnan ismered a szirtet a Negyedikben? – kíváncsiskodom. Ameddig oda jártam azt hittem, hogy csak én szeretem azt a helyet.

-          Pearl, a Negyedik Körzetben lakom. Attól még hogy soha nem láttál ott, szeretem azt a helyet – mosolyog rám. – Apukám mutatta.

-          Az Aratás napján eszembe jutott, hogy leugrom – suttogom. – Ha megteszem, vajon hogyan alakulnak a dolgok? – kérdem és a fiú szemébe nézek.

-          Ilyen dolgok inkább meg se forduljanak a fejedben – grimaszol egyet Finnick.

-          Te mit csináltál az Aratás napján? – teszem fel a kérdést.

Csak egy kis csönd után válaszol: - Reggel én csináltam a reggelit. Mindenki próbálta elterelni a szót az Aratásról, de persze mind ugyanarra gondoltunk.

-          Hogy akár titeket is kihúzhatnak – vágok közbe.

-          Igen – bólint. – Engem vagy az öcsémet, Theot.

-          Hány éves az öcséd? – kíváncsiskodok.

-          Most lett 12. Ez volt az első Aratása.

-          Ő tudja, hogy miért jelentkeztél önként? – kérdem.

-          Tudja.

-          És nem utál engem miatta? – teszem fel őszintén a kérdést.

-          Nem – vágja rá Finnick.  

Felkaptatunk a ritkás dzsungelben. A levegő egyre hűvösebb, de még így sem fázok.

Ahogy kiérünk a szirtre, a látványtól elakad a lélegzetem. A nap ebben a pillanatban éri el a tengert és ezerszínűre festi az alkonyodó égboltot.

-          Láttál te már ennél szebbet? – tör fel belőlem a kérdés.

-          Igen, a csodálkozó arckifejezésedet – mosolyodik el Finnick.

-          Finnick Odair, lassan belejössz ebbe a bókolás dologba.

-          Azt mondod? – kérdezi és még jobban elvigyorodik.

-          Igen. – Most már én is mosolygok. A kezeimet összekulcsolom a nyaka körül és megcsókolom. – De azért még van mit gyakorolnod.

Leterít egy takarót, majd még egyet. Lefekszek mellé és ránk teríti a harmadikat. Ami Marigold takarója lenne.  

A fájdalom a mellkasomból újra előtör. És csendesen szipogok, miközben az égen, felettünk megjelennek a csillagok.

Panem himnusza olyan hirtelen tör be az Aréna csendjébe, hogy megugrok tőle.

-          Semmi baj Pearl. A himnuszoktól nem kell félni – ugrat Finnick.

Majd megjelenik a két ma elhunyt képe. Először egy lányé a Hetedik Körzetből. Marigold gyilkosa. Először dühös leszek erre a lányra. De tényleg halottakra akarok mérges lenni? Nem. Ez a lány meghalt. Mi öltük meg.

Aztán feltűnik egy 12 szám, majd Marigold arca. Mosolyog. Olyan, mintha pontosan minket nézne. A könnyeim végigkúsznak az arcomon. Próbálom lenyelni őket.

-          Hiányzik – suttogom.

-          Nekem is.

Összekulcsolom a kezeimet és elrebegek egy imát. Remélem, hogy van valaki, aki hallja ezt odafönt. Isten vagy Marigold… Esetleg mindketten.

Oldalra fordulok és Finnickhez bújok.

-          Ezek szerint én kezdem az őrködést – suttogja, majd egy puszit nyom a hajamra. – Jó éjt Pearl.