Olvasóim, Kedvesek
Köszönöm az előző részhez érkezett három kommentet, sokat jelent, hogy tetszik az amit csinálok és ezt el is mondjátok nekem^^
Szerencsére tudtam haladni a történettel, és így itt van a rész, szokásosan, csütörtök hajnalban.
Ez egy olyan rész, amit előre tudtam hogy benne lesz a történetben... Sokak kérdezték a fejezetek alatt, hogy kicsoda is igazából Marigold, hogyan kapcsolódik az Everdeenekhez... Most fény derül az igazság egy kis részére.
Olvassátok, kommenteljetek!
A homok, még most sem elég meleg ahhoz, hogy
megszáradjak tőle, vagy csak ahhoz, hogy ne rázzon a hideg, így hát fázósan
dörszölöm meg a felkaromat, hogy egy kis hőt gyártsak, amíg várakozunk
Marigoldra.
Finnick mellettem fekszik a homokon, csukott
szemekkel, mintha aludna. Persze tudom, hogy nem alszik. Csak pihen. Fogalmam
sincs, hogy tegnap éjszaka, miután én elaludtam, ő hánykor adhatta át az
őrséget Marigoldnak, de feltételezéseim szerint túl későn.
A felhőkön át még mindig csak a nap fehérszínű köre
látszik át, mint valami ijesztő hold, ami nappal van fent az égen.
-
Szerinted mit
terveznek a Játékmesterek? – kérdezem a mellettem fekvő Finnicket, és még bele
is szúrok az oldalába, hogy rám figyeljen.
Kinyitja a szemeit és a kezét úgy teszi, hogy
árnyékban legyenek, mert még az a kevés fény is zavarja, ami átjön a vastag
felhőrétegen.
-
Azon kívül, hogy
megölnek mindenkit? – kérdi.
A szavai hallatán a levegő bennreked a tüdőmben és nem
hiszem el, hogy kimondta ezt a mondatot. Itt, az Arénában, ahol mindent hallanak
és mindent látnak, a kíváncsi szemek, fülek, a Játékmesterek. – Azt hiszem –
folytatja – le akarják hűteni a kedélyeket – mondja és közelebb húz magához.
-
Hahaha –
motyogom, mert a közelségétől egy kicsit összezavarodom. – Komolyan Finn –
nézek fel a szemébe.
-
Komolyan? –
kérdez vissza és feltűnik az ajkain az a tipikus pimasz mosoly. – komolyan
fogalmam sincsen Pearl. – Ráütök a mellkasára és kicsit távolabb tolom magam
tőle.
-
Mi lehet
Marigolddal?
-
Mi lenne vele? –
néz rám értetlenül Finnick. – Vadászik.
-
De ennyi ideig?
– nyaggatom tovább, mert nem hiszem el, hogy létezik, hogy valaki órákon át,
állatokat lövöldöz.
-
Pearl – fordul
felém és úgy látszik feladja az alvástettetést. – Te még sosem voltál vadászni,
igaz?
-
Nem – válaszolom
és én is felé nézek.
-
A vadászatot nem
lehet egy óra alatt elintézni, csak ha hatalmas szerencséje van az embernek –
kezdi Finnick és felül, törökülésbe. - A
vadászathoz türelem kell Pearl, figyelni és magadra is odafigyelni, fülelni és
halknak lenni, vigyázni, és önmagadra is ügyelni – magyarázza lelkesen. – A
vadászat akkor kezdődik, amikor nekiállsz és akkor végződik, amikor
megszerezted azt amit akartál. Élelmet. A szeretteidnek, a barátaidnak,
önmagadnak – halkul el a hangja és a szemembe néz. Érted már? – kérdi a
kíváncsi tekintet.
Bólintok. – értem. Legalábbis azt hiszem, értem.
-
Nézd – mutat az
erdő felé. – Megérkezett.
És tényleg. Marigold ebben a pillanatban lép ki az erdőből, oldalán egy
egészen nagynak mondható zsákmánnyal. A hasam ebben a pillanatban kordul meg,
rájövé arra, hogy nagyjából egy teljes napja nem kapott semmilyen táplálékot.
Óvatosan megsimogatom és halkan biztosítom, hogy nemsokára kap. Úgy tűnik
belenyugodik és többet nem morog.
Finnick felhúz a homokból és segítünk Marigoldnak felvinni a szerzeményeket
a táborhelyünkre.
A tűz kellemesen átmelegíti a tenyeremet, miközben a többiek éppen
megnyúzzák az állatokat. Voltak olyan kedvesek, hogy engem nem vettek be, ebbe
a felemelő feladatba, amiért örök hálával tartozok nekik. Sosem tudnék
megnyúzni egy állatot.
Tiltakozóan elfordulok, és csak bámulom a lenti partszakaszt és próbálom
rendezni a gondolataimat.
Negyedik napja vagyunk bent az Arénában. Nem tudom pontosan hogy hányan
élünk még, de még elegen ahhoz, hogy ne kelljen innen elmennünk. Egyelőre
minket talán nem akarnak elterelni a Játékmesterek. Talán.
Megtaláltam a társaimat. Muszáj hátranéznem. Rájuk.
Fogalmam sincs, hogyan fog felbomlani a szövetségünk. Fogalmam sincs, hogy
Finnick meddig tart maga mellett. Meddig véd meg… Szeretném hinni hogy a Viadal
végéig. Szeretném hinni, hogy fontos vagyok neki annyira, hogy elfeledkezzen
arról, hogy ezen a játékon csak egyetlen egy ember nyerhet, és az ő lesz.
Muszáj eszembe jusson, hogy nem csak ketten vagyunk szövetségesek. Itt van
Marigold is. Ez a lány, akiről nagyjából semmit nem tudok. Fogalmam sincs
pontosan ki ő és miért kötött velünk szövetséget. De mégis megbízok benne,
feltétel nélkül. El nem tudnám képzelni, hogy azok a nyilak, amik most a
vacsoránkba álltak, esetleg belénk is belénk állnának. Nem. Marigold nem akar
minket megölni. Ha fel is bomlik a szövetségünk a viadal vége felé, akkor az
egy csendes, békés búcsú lesz. Én legalábbis egy olyan búcsút szeretnék.
Azonban az Arénában nem úgy történnek a dolgok, ahogy te szeretnéd Pearly –
suttogja bennem egy hang és muszáj neki igazat adjak.
Ha a Játékmesterek azt akarják, hogy ne tudjunk egymástól búcsút venni,
akkor nem fogunk. Ha azt akarják hogy egyikünk meghaljon, akkor meg fog egyikőnk
halni. Nem akarom elképzelni, hogy úgy is vége lehet a szövetségünknek, hogy
meghalunk. Nem. Ha valaki meg fog halni az én leszek. De nem Finnick és nem
Marigold.
-
Hé, Pearl!
Sokáig akarsz még a távolba bámulni, vagy ide jössz enni? – kérdezi Finnick
flegmán.
Muszáj felnevetnem, és a hasam várakozóan összerándul,
ahogyan megérzi a sülő hús illatát.
-
Nem, egyenlőre
elég – mondom és letelepszem melléjük a tűzhöz. – Milyen hús ez? – faggatózom
és a szemeimmel az ételt kezdem fürkészni.
-
Valami madár – feleli
Marigold. – Elég sok van belőlük, már az előző napokban is ilyet ettünk
Finnickkel. Az íze nagyon hasonlít a… - kicsit elgondolkodik, mintha nem tudná
mihez hasonlítani. -… nagyon hasonlít a csirkéhez.
Soha életemben nem ettem csirkét, de azért bólintok egyet, mintha érteném.
Halat ettem. Ötévente egyszer ettünk otthon másfajta húsfajtát, de már nem tudom,
hogy milyen lehetett.
A füst szinte fel se tűnik az amúgy is teljesen szürke égbolton, viszont a
lángok nagyon jól jönnek, mert lassan hidegebb lesz, mint eddig bármelyik nap
az arénában.
-
Na ezek után
biztosan nem megyek bele a vízbe – jelentem ki fogvacogva és belekóstolok az
ételembe. Bármi is ez, nagyon finom. A sok halétel után, szinte üdítően hat ez
a másfajta íz. Itt az Arénában pedig, ennyi éhezés után a meleg étel, szinte
életet visz a testembe.
-
Most már én sem
vagyok olyan bátor – erősít meg Finnick és ő is lenéz az alattunk háborgó
tengerre. Hihetetlenül hasonlít az otthoni látképre. Egyedül a felkelő nap képe
hiányzik, és máris megkapom az aratásnapi reggelemet. Mi mindent nem tudtam még
akkor.
-
Elképesztő hogy
ti emellett nőnetek fel – mondja Marigold és a csodálkozástól nagyra nyílt
szemeivel bámulja a hánykolódó, zavaros tengert. – Ez csodálatos.
Csak ülünk és bólogatunk. Mind ugyanarra gondolunk. A gyermekkorunkra. Arra
mit mi otthagytunk. Arra hogy talán sosem látjuk újra meg. Arra hogy hármunk
közül csak egy éli túl. Arra hogy Marigold sosem látja az igazi tengert talán.
Arra hogy talán sosem találkozunk a családtagjainkkal. A szeretteinkkel.
Érzem, ahogy a meleg könnycseppek végigszántják az arcomat. Letörlöm őket,
és hátrahajtom a fejem, felnézek az égre. A nagy fehérség úgy telepszik odafent
mintha egyenesen az arcomba szeretne szakadni, mint olthatatlan égi borzalom.
-
Lassan el kell
oltani a tüzet – jegyzi meg Finn halkan, mintha félnénk hogy bárki is meghall
minket. Pedig senki nincsen rajtunk kívül. Az öblünk csak a miénk. Senki nem
téved még csak a közelébe sem. Vajon mi lehet az aréna többi részén? Egyrészt
kíváncsi vagyok, de mégse akarom megtudni, mert nem akarom elhagyni ezt a
helyet.
Némán kezdenek tevékenykedni Marigolddal. Homokot hordanak a tűzre, mire az
egyetlen világító és meleget adó dolog is kihúnyik az éjszabkába, én pedig
fázósan kezdem el dörzsölni a felkaromat és a hátizsákomba kutakodni, ahol
emlékeim szerint van még egy takaróm.
-
Kezdem ma én az
őrséget – jelentem ki magabiztos hangon.
Finnick csak egy pillanatra néz össze Marigolddal, de valami furcsa dolgot
látok kettejük között. Mintha mindketten tudnának valamiről amiről én nem.
Mintha lenne egy titkos dolog, amiről csak ők beszélhetnek és csak ők tehetnek
érte.
-
Rendben Pearly,
de én is itt maradok veled – egészít ki Marigold. – A tegnap este is rámutatott
hogy két őrszem miért jobb mint egy.
Ha esetleg én bealszok, ahogy tegnap is, ne kelljen egy támadástól félni,
mert Marigold éber marad. Bele egyezőleg bólintok egyet.
Hallom ahogy Finnick magára húzza a pokrócot, majd oldalra fordul és egy
pillanat alatt elnyomja az álom. A szürkés feketés csöndet csak a horkolása
töri meg, és halk szöszmötölésünk, ahogy a takarót igazgatjuk Marigolddal hogy
ülni is tudjunk és mindkettőnknek jusson is. A feladat nehéz.
A csöndet egy ágyúdörrenés hasítja ketté. Finnick úgy pattan fel mintha
sosem aludt volna, Marigold máris a nyila után nyúl, én pedig bénultan ülök a
takaróban és a szememmel azonnal a partszakaszt kezdem fürkészni.
A nap észrevétlenül ment le, így alig látni valamit a homoksövényből és az
égszínkék tengerből.
-
Talán nem erre
vannak – suttogom nehézkesen, mert a szám teljesen ki van száradva.
Automatikusan a táskám felé nyúlok és kiveszem belőle a kulacsomat a vízzel.
Nem zavar hogy a víz poshadt, kettő nagyot kortyolok belőle, miközben a
szememmel még mindig a partvonalat figyelem.
-
Pearlnek igaza
van – morogja Finnick. – Nem itt történt – bosszúsan visszafekszik a földre és
magára húzza a takarót.
Újra kezdődik az egész hercehurca. Marigolddal a takarót rendezgetjük,
miközben megjelenik a címer az égen és megszólal a himnusz, olyan hangosan hogy
egész Panemben hallják: Ma is meghalt egy gyerek, azért mert ti fellázadtatok.
Az égbolton egy hatos számjegy jelenik meg, majd egy beesett arcú fiú képe.
Az emlékek feltörnek az első napról. Amikor éhesen, félve kuporogtam a fa
tetején, ők pedig alattam beszélgettek valamiről, amit már akkor sem értettem.
Az aréna széléről. Vajon mi lehet a testvérével, a lánnyal? Ő, ezek szerint még
él. Vajon megtalálja, amit keres?
Ahogy eltűnik az égről a kép, az egyetlen aprócska fényforrás a mögöttünk
parázsló tűzmaradék lesz, ami már hőt nem, de némi világosságot kiad. Lángja
furcsa árnyékot vet Marigold arcára. A haja egyetlen hosszú copfba lóg hátul a
hátára, fejét a kezébe hajtja úgy figyeli az előttünk lévő fűcsomókat.
Szeretnék tőle kérdezni. Szeretném megismerni, de nem merek csak úgy
kíváncsiskodni. Hiszen ez itt egy aréna. Nem egy baráti összejövetel. Itt
mindent hallanak a nézők. Egész Panem minket hallgat.
-
Van egy öcsém –
kezdek bele hirtelen, ezzel meglepve őt és felém fordul. – Három éves, és azt mondta,
hogy nem akarja, hogy kipurcanjak – jegyzem meg és visszaemlékezem azokra az
utolsó percekre, amiket a családommal töltöttem. A szemeim megtelnek könnyel. –
Neked van testvéred? – kérdezem és a lány felé fordítom a fejem.
-
Igen – felel
mosolyogva. – Van egy bátyám… Jóval idősebb, mint én, már apuka. Két kislánya
van. Az egyik a nagyobbik teljesen olyan, mint ő – nevet fel. – Vagy mint én.
Hat éves.
-
Hogy hívják? –
vágok közbe és én is mosolyogni kezdek, ahogy elképzelem Marigold kisebb mását.
-
Katniss – mondja.
– Kanissnek hívják. Van egy húga is, Prim. A teljes neve Primrose, de mindenki
csak Primnek hívja. Ő az anyukájára ütött. Szőke haja van és nagy kék szemei.
-
Pont, mint az
öcsém – jegyzem meg.
-
Eljöttek hozzám
elbúcsúzni. Azt mondtam nekik, hogy nyerni fogok. Megígértem nekik hogy nyerni
fogok – hallom a hangján hogy a sírás fojtogatja. – De nem fogok nyerni Pearly.
Nem tudok nyerni – szipogja.
Átölelem. Erre nem lehet, mint mondani, mindketten
tudjuk, amit tudunk. Egyszerűen csak átölelem és megsimogatom a hátát.
-
Tudod Pearly –
mondja és kibontakozik az ölelésből. – Szeretném, hogyha nekik nem egy ilyen
világban kéne felnőniük. Szeretném, hogyha nem kéne rettegniük az Aratástól és
az Éhezők Viadalától. Szeretném, hogyha nyugodtan alapíthatnának családot és
leélhetnék az életük.
Némán bólintok. Tudom, mire gondol. Amikor az öcsém
jövőjére gondolok, a szívem majd meghasad. Hiszen lehet, hogy ő is bekerül ide,
erre a gyilkos helyre.
-
Szerinted
lehetséges? – kérdezi.
-
Micsoda?
-
Az hogy valami
megváltozik – motyogja halkan.
-
A változáshoz
valami nagyon nagy kell – válaszolom neki suttogva. – Valaki, vagy valami, ami
irányítja a népet, amiben hihetnek. Egy remény. Valaki, aki vezeti őket, és
akiben hihetnek.
-
Szerinted lesz
valaha valaki ilyen? – szegezi nekem őszintén a kérdést.
-
Lehet. Lehet,
hogy lesz valaki, aki reményt ad az embereknek. Lehetőséget – mondom halkan,
úgy hogy a kamerák ne hallhassák.
-
De vajon meddig
kell rá várnunk? – sóhajt Marigold és újra a tenger kezdjük nézni reménnyel és
várakozással.
Amikor az elején írtad, hogy "kicsoda is igazából Marigold, hogyan kapcsolódik az Everdeenekhez", akkor elkezdtem gondolkodni, és úgy jött ki, hogy az apjuk testvére lehet...hát bejött :)
VálaszTörlésÉrdekes fordulat, várom a következő részt ;)
Bocsi, de csak most tudtam elolvasni a részt. Hát, erre nem gondoltam:O pedig sok minden megfordult a fejemben, pl. unokatesó, vagy távoli rokon vagy mittudom én, de jóó lett. Mikor Marigold mesélt Katnissről és Primről, és hogy szeretné ha ők nem ebben a világban élnének, lepörgött előtten az egész "jövő", és így háát ha tudná mi lesz.:S azért őt is sajnálom mert ő is megérdemelné a győzelmet.:/:)
VálaszTörlésVárom az új részt ;):)
Úgy szeretem Pearlyt, sajnálom szegénykét, hogy meg kell halnia. :(
VálaszTörlésNagyon jó rész volt. Pipa. Várom a következőt, remélem hamarosan hozod. :)