37. fejezet I. rész

Kedvesek^^ 

Bocsánat amiért nem tegnap jött a fejezet, de gondoltam, ha már egyszer ma van Szenteste, akkor tőlem egy fejezetet kaptok ajándékba! 

Köszönöm az előző részre érkezett három komit, jó érzés tudni hogy itt vagytok! Az oldal a napokban elérte a 15.000 letöltés számot, amit nagyon köszönök nektek! Elképesztőek vagytok! 

Mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok, ajándékokkal, fenyőillattal, családdal, nevetéssel és meleg sütivel. Ami nem olyan kőkemény mint a miénk. 

A nap aranyszínű sugarai a dzsungel mögül törnek elő. Maga a napkorong még nem látszik, csak sápatag, halvány derengése, amely előbb tör elő, mint ő maga.

Mellettem Marigold szuszog halkan. Körülbelül másfél órája aludt el, miután én is szundítottam egy keveset.

Hiába a fény a zöld lombkoronáknál, így is lehet érezni, hogy az Arénában egyre hidegebb van. A tenger acélos szürkén csillog alattunk, és az eddigi erős napsütéstől kiégett fűn, most apró vízcseppek ülnek. Harmat. Óvatosan húzom végig az ujjam rajtuk, érzem, ahogy a hideg cseppenként bemászik az ujjbegyeimen keresztül a mellkasomig. Ahogy eléri a szívem, visszahúzom a kezem és a takaróba rejtem.

Ötödik nap. A saját hangom, visszhangként csapódik vissza a fejemből, ami lassan üres lesz. Semmire sem gondolok, csak arra, hogy hideg van és hogy már négy napot túléltem ebben a pokolkalitkában.

A nap megállíthatatlanul tör felfelé, talán reméli, hogyha feljebb ér, már az útját, a fény útját, nem állják el a vastag szürke gomolyfelhők, amelyek úgy terítik be az eget, mintha egyetlen feladatuk lenne elzárni minket, még attól a kevés jótól, fénytől is, amit az Arénán kívülről kapunk.

A szürke tenger mintha a szürke ég tükörképe, ikertestvére lenne, és mint jó testvér követi is tetteit, próbálja elfoglalni az arénát, egyre nagyobb hullámokkal kitörve a homokos partra. A hullámok néha felcsapódnak a vörösesbarnás sziklafalra, amely élére állítva várja, felfogja az ütést, tudva, hogy a tenger, ez a most őrjöngő szörnyetegnek látszó teremtmény, nem tudja őt annyira megütni, hogy az igazán fájjon. Csak úgy kedvesen bántják egymást, ahogy a kölyökkutyák játszanak egymással felkészítve a másikat az életre.

A fénylő fehér karika megjelenik az égen, és elkeserít minket azzal, hogy ez a nap is hideg lesz.

Óvatosan odakúszok Finnickhez és melléfekszek. Egy kicsit lopok a takarójából, mert Marigold, miközben elaludt teljesen lehúzta rólam és úgy belebugyolálódott, mint egy hernyó a gubójába.

Óvatosan kifésülöm az ujjaimmal a hajat az arcából, majd hátrafekszem és a szürkés égboltot figyelem, az egyre lehűlő környezettel egyetemben.

Finnick horkant egyet, mire apró kis sikoltás hagyja el a számat. A kezemet az arcomhoz kapom, remélve, hogy nem keltettem fel őket. Tegnap mindketten nagyon fáradtak voltak. Sajnos Finnick mocorogni kezd mellettem és felnyitja a szemeit.

-          Ezentúl mindig a te rémült sikoltásodra kell, keljek? – kérdezi álmos hangon.

-          Nem – válaszolok neki kissé bosszúsan. – És nem is volt annyira rémült.

-          Mitől rémültél meg nem annyira? – faggat tovább Finnick a karját az arcához nyomva, mintha azzal kizárná a fényt.

-          A horkolásodtól – vágom rá, remélve hogy ezzel kicsit megbántom.

-          Nem is horkolok – motyogja Finn és felül. – De tényleg nem – bizonygatja tovább. – Biztos Marigold volt. Igaz Marigold? – kiáltja a lánynak, amire az olyan hirtelen ül fel, hogy még jobban belegabalyodik a takaróba, ha az lehetséges.

-          Minek az igazára vagy kíváncsi, ember? – kérdi álmos hangon. – És miért reggel?

Fura hangon felnevetek. Ezek a reggeli felkelések valahogy elfeledtetik az emberrel, hogy egy arénában van és meg akarják ölni. Az ébresztések és első reakciók, mintha csak egy átlagos napon lennének.

-          Csak azt szeretném kérdezni, kedves Marigold, hogy horkolsz-e? – érdeklődik Finnick úriemberhez méltóan.

-          Dehogy horkolok – csattan fel Marigold. – Te viszont kedves Finnick, horkolsz – vág vissza.

-          én mondtam – nevetek fel Finnick fancsali arcán.

-          Ti ellenem esküdtetek fel, igaz? – kérdezi még mindig fintorogva.

-          Hát persze – mondom neki és puszit nyomok az arcára, amire elvigyorodik.

-          Valahogy kibírom – von vállat. 

Még mindig mosolyogva kezdenek el kikászálódni az ágyaknak nevezett egyszerű takarókból. A levegő egyre jobban lehűl, kiráz a hideg és ahogy Finnick kibújik a takaróból, én rögtön magamra húzom azt.

-          Azt hiszem tüzet kéne, gyújtsunk – vacogom.

Marigold kis fintorral válaszol.

-          Ahhoz most túlságosan világos van. Mindenki észrevenné, inkább mozogjunk. Hátha kimelegszünk.

-          Egyet kell, értsek Marigolddal. A füst most mindenkit idevonzana. Azt pedig nem akarjuk – néz le rám Finnick és kiránt a takaróból, majd átölel. – Jobb? – suttogja a fülembe. 

Ahogy Finnick a karjai között tart, a szívverésem meggyorsul, az arcomba vér szökik, és valahogy egyáltalán nem fázok már.

-          Sokkal – motyogom, és a szívdobogására koncentrálok, hogy az enyém is lenyugodjon.

Halkan belenevet a hajamba és megpuszilja a fejem búbját.

-          Most hogy mindenki felmelegedett – jegyzi meg csípősen Marigold – akár el is kezdhetnénk csinálni valamit.

Ijedten elugrok Finnick mellől és mosolygos, de azért kissé bosszús arcot vágó Marigold felé fordulok.

-          És mi lenne az? – kérdezem vigyorogva, mert Finnick a kezét az enyémre kulcsolja.

-          Mivel a tegnapi húsból nem maradt, muszáj újra vadásznunk – jelenti ki és jelentőségteljesen Finnickre néz. – És neked is jönnöd kell. Egyedül negyedannyira sem vagyok gyors és hatékony.

-          És addig mi lesz Pearlel? – kérdezi és erősebben szorítja meg a kezemet.

-          Tudnék esetleg – kezdem halkan, de aztán rájövök hogy nincsen miért halkan beszéljek. Hiszen ők a társaim. – Tudnék addig növényeket gyűjteni. Ti is tudjátok, hogy jól ment a teszt a Kiképzésen. Ameddig egyedül voltam addig is növényeket ettem.

Marigold rögtön rábólint az ötletre és már a vállára is kapja a tegezét és kezébe veszi az íjat. Finnick viszont már bizonytalanabb. Kelletlenül elengedi a kezem és az övére akasztja a késeit. 

A szövetségesünk, már indul is lefelé a tengerhez, amikor Finnick megfogja a kezem és a szemembe néz.

-          Biztos vagy ebben? – kérdezi.

-          Igen.

-          Amikor egyedül vagy, valahogy mindig bajba keveredsz – fűzi tovább a gondolatát.

-          De most nem fogok – érvelek eléggé gyengén. – Hiszen itt leszek nem messze a parttól. Te mondtad, hogy erre nem igazán jön senki.

-          Eddig nem igazán jött senki – motyogja halkan.

A szemében valami féle aggódás csillan meg. Erősen szorítja a kezemet és én meg szeretném nyugtatni, hiszen nem lesz semmi baj. Most legalábbis, egyelőre semmi baj nem lesz.

-          Jöttök vagy nem? – kiált fel Marigold, szinte már a szirtecske aljáról.

-          Megyünk.

A sötétzöld dzsungel kísértetiesen üres. Finnick és Marigold pár perccel ezelőtt váltak el tőlem, ők tovább mentek befelé én pedig megígértem nekik, hogy itt maradok, ehhez a helyhez közel, hogy majd megtaláljanak, ha nem találnék ki a partra.

Óvatosan nézek körbe, mintha még mindig nem hinném el, hogy újra itt vagyok, egyedül, a dzsungelben, egy szem késsel az oldalamon és egy nagy tállal amibe gyümölcsöket kell szedjek.

A magányosság és a kiszolgáltatottság érzése úgy vesz körbe, mint maga a természet. A hasam görcsbe rándul és próbálok nem gondolni arra, hogy bármikor rátámadhatnak Marigoldékra, megölhetik őket, bármi bajuk eshet.

Háromszor nagy levegőt veszek és hangosan kifújom. Nem. Lesz. Semmi. Baj. – mondogatom magamnak és jobban körülnézek, hátha megpillantok egy ismerős fát vagy bokrot, amin valami ehetőt találok.

Eszembe jut az Aratás napja. A reggelim a családommal. Az utolsó közös reggelim a családommal. A fájdalom úgy markol a szívembe, ahogy mostanában nem. Mit is ígért nekem akkor anyukám? Azt ígérte, hogy nem lesz semmi baj.

Az arcomon lassan legördül egy könnycsepp.

Azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. Legszívesebben üvöltenék, hogy hallják. Igenis baj van. Baj van velem, baj van a rendszerrel, és baj van ezzel az egész világgal. Legszívesebben felmásznék egy fára és egyenesen Snow elnök arcába vágnám az igazságot. Legszívesebben bedobnám a Játékmestereket a kapitóliumiakat az Arénába, hogy tudják milyen. Legszívesebben megmondanám nekik, hogy mennyire fáj.

Hogy csak pár napom van hátra.

Hogy nem leszek többet otthon.

Hogy nem látom többet a családom.

Hogy soha nem lesz gyerekem.

Hogy soha nem halhatok meg, nyugodtan, egy életnyi idő után.

Ám ezek helyett, egy fához hátrálok és nekitámaszkodok. Lecsúszok a földre. Érzem, ahogy a fa érdes kérge belevág a hátamba, felsérti, de most nem zavar. Hadd fájjon, hagyom. A könnyek végigperegnek az arcomon, felszántva ezzel azt, élesen kivehető csíkokat hagyva, a vékony koszrétegen.

Kitörlöm a szemeimből a könnyet. Élelmet kell, találjak. Egy csapathoz tartozok. Bíznak bennem. Nekem is van feladatom.

Feltornázom magam a hideg földről, és szétkenem a könnyeimet az arcomon. Nagyokat fújok, hogy egy kicsit megnyugodjak, és végre arra tudjak koncentrálni, amire kell.

A szememet végigfuttatom a környező bokrokon, ismerős virágot, levelet, gyümölcsöt keresve. Mindegyiknek furcsa méregzöld levelei vannak. Körülbelül mellmagasságig nőnek és elég sűrűk. Egyik sem ismerős. Így hát kicsit beljebb megyek, hátha ráakadok egy áfonyabokorra. Hiszen egyszer már megtörtént. Sorra pásztázom a körülöttem elterülő anyatermészetet, de hiába. A bokrok üresek, sehol egy szem virág, vagy gyümölcs.

A testem előbb reagál, mint az agyam.

A fülem felfogott egy hangot. A testem hátraarcot vágott. A lábam már rohan.

De az agyam még mindig ott van a méregzöld bokrok között. És most egy másik test rohan át rajta.

Egy test, ami egy emberhez tartozik. Egy Kiválasztotthoz. Aki engem üldöz.