26. fejezet

Sziasztok! 
Nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat, jó tudni hogy van aki itt van jelez. Nagyon jó érzés. tényleg. 
Ez az a nap amely nap, drága barátosném ünnepli a névnapját és ezutón szeretnék neki, boldogságos, örömteli névnapot kívánni!

26. fejezet az ugrás után!




Ebéd után hiába akarok Finnickkel beszélni, mert Arisz rögtön elhúz az asztaltól és a szobámba vezet, ahová valaki már kikészített egy ezüst tasakot, valószínűleg a ruhámmal együtt. Az ágy mellett pedig egy kisebb doboz benne a cipőmmel.

-          Áh hát itt van az én Gyöngyöm! – kiáltja Audra és kitör a fürdőből, majd erősen megölel. Arisz egy lépést hátrál, nehogy őt is ilyen kegyben részesítse Audra. – Gyönyörű ruhát kapsz most is! Gyönyörű leszel. Most is az vagy. De a piros nem a te színed – csóválja a fejét kicsit bánatosan. – Nem áll rosszul, de közel sem olyan jól, mint a kék, az arany vagy a fehér. A tenger színei – mondja mosolyogva megállás nélkül.

-          Ugye nem kell magassarkút húzzak? – kérdezem és a szememmel a dobozt pásztázom.

-          Nem, dehogyis! – legyint Audra és felnyitja a dobozt, amiben egy homokszínű saru van, hosszú fűzővel.

-          mire annyi fűző?

-          Majd meglátod! – kacsint a stylistom és lefelé zipzározza az ezüstszínű tokot.

-          Én kint megvárlak – mondja Arisz. – sosem voltam oda a ruhákért, meg a cipőkért, meg az ilyenekért – folytatja bosszúsan és hallom ahogy az ajtó csapódik mögöttem, de nem nézek arra mert a szemem egyszerűen megakad a ruharészleten ami először bújik ki a csomagolásból, majd önkéntelenül is eltátom a szám amikor az egész ruha előkerül. A ruha alapszíne fehér, hasonló szabással mint a bevonulási ruha, ám a szoknya részén végig aranyszínű háló vezet, amiben apró kagylók és tengeri csillagok vannak elrejtve.

-          Bújj bele! – int maga mellé a tervező, mire sietve lépek oda.

A ruha felsője könnyedén felveszi az alakomat, mintha rám öntötték volna, a szoknya része pedig deréktól bővül.

-          Most jön a cipő – csicsereg Audra és már bújtatja is bele a lábam, a keménytalpú hosszú fűzős szandálba. De mire jó az a sok fűző? A kérdésemre pár pillanat múlva megkapom a választ. Audra elkezdi a térdem felé fűzni a hosszú madzagot, úgy hogy kereszteket alkot, egészen a térdkalácsomig, ahol apró masnit köt, a térdhajlatomba. Kényelmes, de tartós.

-          váó – suttogom.

-          Még nem vagyunk kész.

Audra kezében egy háló szerűség van.

-          Kesztyű – mondja, én meg automatikusan nyújtom a kezem, hogy felpróbáljam. Természetesen azért kell, hogy eltakarja a vágásokat. Ujjatlan, és ugyanolyan hálóból van, mint amilyen a ruhámon van.

-          Most már kész van – állapítja meg és mosolyogva néz végig rajtam. – A hajadat körbefonjuk a fejeden és abba is apró kagylókat teszünk, meg hasonlókat. Gyönyörűbb leszel, mint valaha.

-          Köszönöm – mondom kicsit meghatódva.

-          Na, nincsen semmi baj! – lép oda hozzám Audra és megölel. A hajának olyan illata van, mint a süteménynek.

-          Köszönöm – motyogom a süteményillatú hajba, és hagyom, hogy egy könnycseppem végigguruljon az arcomon.

Hiszen Audra létrehozta azt, amitől különlegesnek és szépnek látszom. Valami olyasmit, amivel talán én is szerzek néhány támogatót. Valamit, ami mellé, már csak egy jó interjú kell és talán akkor a helyzetem nem is annyira reménytelen, mint az először annak látszott.

Megsimogatja a hajam, majd óvatosan eltol maga mellől.

-          Tudod Pearly, én azt hiszem képes vagy rá.

-          Mire? – kérdezem furcsán.

-          Képes vagy megnyerni a viadalt – mondja mosolyogva, mégis teljesen komolyan.

Apró keserű mosolyra húzom a szám.

-          Én viszont tudom, hogy nem vagyok rá képes – válaszolom. Mert ha én nyerek, az azt jelenti hogy másik huszonhárom halott. köztük Marigold és Finnick.  

Audra aprót bólint a fejével, jelezve hogy tudja mit érzek. Vagy ha nem is tudja, legalább próbálja átérezni.

Egy kicsit megnyugszom. Nem nyerhetek. mégis van a lelkemnek egy darabja, ami még most is azt suttogja hogy dehogynem nyerhetek. mert nem elég az agyammal tisztázni a dolgokat. Ott vannak a másik dolgok. Hogy hazavárnak. Hogy ha meghalok akkor az öcsémnek nem lesz nővére. A szüleim elvesztik a lányukat.

És valahol a fejem hátsó részéből előbújik fred is. Fred aki akkor az Aratás napján megcsókolt. Az a csók ami akkor annyira fontosnak és teljesnek tűnt, most csak egy aprócska mondatot érdemel a múltamból. Mert azt már magam mögött hagytam. És be kell valljam magamnak: A csókkal együtt Fredet is otthagytam. A negyedikben, az életben, valahol ahol még csak nem is ismertem Finnick Odairt.

Finnick. Ahogy a fejemben elhangzik a név, a testem hevesen reagál rá. Túl hevesen. A gyomrom összeugrik, a szívem összevissza kalimpál, a torkom összeszorul. Vajon őt hazavárja a családja? vajon neki számít majd valamit hogy ha nyerne, hogy én meghaltam? hogy a lány akivel jött, akit megcsókolt, akivel eljátszotta a nagy szerelmet már nem él? Érdekelné?

Néha úgy tűnik, hogy tényleg érdeklem. Hogy kedvel. Néha pedig úgy érzem, hogy egyetlen pillantásával el tudna küldeni a kipusztult 13. körzetbe, hogy a halálos sugárzás jól megkapjon.

Óvatosan lépek az ajtó felé, de a cipő alja könnyedén hajlik, nagyon kényelmes benne a járás.

- Mindent köszönök – mondom halkan.

- Nagyon szívesen – néz rám Audra, majd elvigyorodik. – Aztán nehogy le késsed a sminkelést.

Aprót bólintva jelzem, hogy mindenképpen visszajövök, hogy kisminkeljenek.