38. fejezet II. rész

Sziasztok! 

Mivel az előző részt meglepően kevesen olvasták el, így indítok egy szavazást - amit oldalsávban megtaláltok - hogy maradjon-e a heti kettő fejezet, vagy legyen inkább a biztos egy? Várom mindenki válaszát!

Köszönöm a két kommentet Clovenak és Vivinek! 

Nekidöntöm a hátam a falnak, miközben Finnickéket figyelem, akik összedugott fejjel próbálják kitalálni, hogy mit fogunk kezdeni magunkkal, hogyha eláll az eső. Mert egyszer el fog állni. Egyelőre nem akarok részletesen belegondolni, hogy mi lesz akkor, hogyha eláll az eső és mi „akcióba” lendülünk.

Igen-t mondtam erre az ötletre, mert nincsen más lehetőségünk, de még így se a szívem csücske ez az egész támadósdi.

A hideg könnyedén áthatol a vékonyka pólómon, mégsem akarom takaróba burkolni magam. Nem. Hamarosan ki kell mennem a dzsungelbe, elviselni a hideget, majd ha jól számoltuk a dolgokat, akkor a döglesztő meleget.

Hülyeség erre így edzeni? Lehet, van benne valami, mégis valahogy úgy érzem, hogy most erre a hidegségre van szükségem, hogy nyugodtan tudjak gondolkozni.

Ugyanis egyre csak azon kattogok, hogy mi lesz, hogyha megöljük, vagy szétzavarjuk a hivatásosokat. Addig még halhatnak meg emberek és a tízből lesz hét vagy hat. Abból három, mi vagyunk. Fel fog bomlani a szövetségünk? Marigold megöl minket álmunkban? Finnick megöli Marigoldot? Nem.

A pillantásom ismét a két társamra irányul. Nem tudnánk megölni Marigoldot. És ő sem tudna megölni minket. Nem mindig mutatja ki, de tudom, hogy titkon kedvel minket és nem véletlenül kötöttünk szövetséget vele. Ő még mindig az a lány, aki akkor, a Kiképzésen bejött hozzám, amikor rosszul lettem. Aki megtanított minket lőni. Akit megtanítottunk szigonnyal dobni. Akinek megmutattam, hogy melyikek a mérgező és melyikek az ehető növények.

Hogy fogjuk felbontani ezt a szövetséget?

Végighúzom a kezemet a hajamon.

A régen, olyan szépen hullámos hajam, most csomókban lóg a fejemről, így hát két kézzel próbálom valahogy elfogadhatóbb állapotba rakni. A fájdalom egy kicsit eltereli a figyelmemet a problémáimról, így hát megállíthatatlanul tépkedem ki a vértől ragacsos hajakat a fejemről.

Egészen addig, míg körülöttem minden undorító hajas lesz, és legszívesebben kiállnék az esőre, hogy lemossam magamról a vért. Egyszerre undorodni kezdek magamtól és hányingerem lesz.

-          Én, én most kimegyek – motyogom és a kijárat felé kezdek vánszorogni.

-          Pearl, minden rendben van? – pattan fel Finn rögtön.

-          Nem – rázom meg a fejem, de most muszáj kijutnom.

Erősen rákulcsolom magam a barlangunk csatornanyílás féle kijáratára és megpróbálom magamat felhúzni, de egy kéz a derekamra tapad, és nem hagyja, hogy elrugaszkodjak a földtől. Maga felé fordít.

-          Hová mész? – kérdezi kedves mosollyal.

-          Én – zihálok – én csak … Ki. Muszáj – motyogok. – Kérlek – nézek fel rá.

-          Velem együtt, oké? – Nem várja meg a válaszom, elengedi a derekam, ő is megkapaszkodik, és kicsit felhúzza magát.

Látom, ahogy az izmok megfeszülnek a karján. Körülfordítja a fejét.

-          Szabad a pálya – jelenti ki, amint visszaérkezik mellém. – Csak ön után – mondja udvariasan és ismét megfog a derekamnál, majd olyan magasra emel, hogy könnyedén kimászok a friss levegőre.

Az eső olyan kellemesen hűs levegőt teremtett, hogy öröm végre belélegezni a barlangi áporodott levegő után. Az esőcseppek végiggördülnek az arcomon és a kezemen. Véresen esnek le. Végre lemoshatom a vért.

Finnick is kimászik mellém és ő is törökülésbe helyezkedik el, úgy, mint én.

Ránézek. Megtapadnak a hajában a sűrűn hulló esőcseppek. A pólóján apró, majd egyre nagyobb vizes foltok alakulnak ki, és az arca is csupa víz.

Felfelé fordítom a fejem, úgy hogy az eső pont az arcomba essen. Ráesik a szememre, az orromra a számra, a homlokomra. Végigfolyik a nyakamon, le egészen a talajig.

-          Jobban vagy? – kérdezi suttogva Finnick. A térdünk összeér.

-          Sokkal – kinyitom a szemem, majd gyorsan pislogok egy párat, mert rögtön beleesik egy pár esőcsepp, utána Finn felé fordulok. – Nem szeretnék senkit sem megölni – mondom ki az első dolgot, ami nyomja a szívem.

-          Én sem – válaszol csendesen, majd megfogja a kezem.

-          Mi lesz a szövetséggel, ha már csak kevesen maradunk? Mi lesz velem, veled, Marigolddal? – érzem, ahogy az esőcseppek közé, pár meleg könnycsepp is keveredik. A megkönnyebbültség könnycseppjei, hogy végre beszélhetek erről valakivel.

-          Hogy hogy mi lesz? – néz rám Finnick. – Gondolom, felbomlik.

-          És mi? – kérdezem elakadó hanggal.

-          Én veled maradok Pearl. Egészen addig ameddig az lehetséges – suttogja a fülembe.

-          És meddig lehetséges?

-          Nem tudom. De elég lesz – mosolyodik el.

Nekitámasztom a homlokom a vállának, ő pedig átölel. Lassan az egész hajam vizes lesz, de semmi kedvem bemenni a barlangba. Eszembe jut, hogy mit hittem Finnick Odairről egészen az aratásnapig. Eszembe jut, ahogy önként jelentkezett. Ahogy a vonaton először megcsókolt, aztán a bevonulásunk, a visszatérő rosszullétek a felkészülés alatt, a kimaradt napok, aztán az utolsó éjszakánk, amikor még „szabadok” voltunk. Egyszerre lepörögnek bennem ezek a dolgok.

-          Mi lett volna, ha nem sorsolnak ki minket? – teszem fel halkan a kérdést, annyira hogy csak ő hallja.

-          Tényleg meg akarjuk tudni? – kérdez vissza.

Megrázom a fejem.

-          Sosem ismerlek meg – mondom mégis.

-          Nem biztos.

-          Nem jelentkezel önként.

-          Nem biztos.

-          Mindketten éljük az életünket – folytatom határozottan.

Ekkor fura dolgot észlelek. Az esőcseppek egyre ritkábban csapnak le ránk.

-          Lassan eláll – mondom megrémülten. Kibontakozok az ölelésből és leugrok a barlangba. – Marigold, eláll az eső! – kiáltom, ezzel felébresztve, az eddig békésen szundikáló lányt.

-          Te…Tessék? – kérdezi elnyomva egy ásítást.

-          Eláll az eső – ismétli meg mögöttem Finnick és hátulról átölel, én pedig hátrafordulok hozzá és egy puszit nyomok az arcára.

-          Vagyis?

-          Holnap indulunk – vágja rá Finn, rajtam pedig jeges borzongás fut végig.

-          Egészen pontosan mit is fogunk csinálni? – kérdezem csendesen, mivel engem kihagytak a kupaktanácsból, amit egészen eddig a pillanatig nem igazán bántam.

Ám most hogy jobban átgondolom, lehet jobb lett volna, ha én is ott vagyok, és már akkor megtudom a dolgokat. Akkor talán mostanra már fel is dolgozom, hogy mi embereket fogunk levadászni, mint valami őrült hivatásos csapat. A hideg újra végigfut a hátamon. Nem tudom magunkat elképzelni, ahogy megkeressük ezeket az embereket és csak úgy megöljük őket. Nem, az képtelenség. Aggódva nézek körbe, de úgy látszik a két társam, nem érti mi a problémám és én nem tudom nekik normálisan elmagyarázni, hogy nem érdekel, hogyha meghalok, de én nem tudok ember ölni.

-          A hivatásosok a Bőségszarunál vannak, hiszen ott van élelmük és biztos találtak már vizet is – kezd bele Finnick. – Mivel dzsungel veszi közel, ami elég sűrű, könnyedén el tudunk rejtőzni, akár közel is hozzájuk. És mivel van egy nagyszerű íjászunk, könnyű lesz kiiktatni a csapatvezetőt.

Megrémülök, hogy így beszél. „Kiiktatni”. Mintha nem is gyerekekről beszélnénk, hanem gyilkosokról. Közbe akarok szólni, de végül nem szólok. Én is tudom, hogyha mi nem lépünk, akkor ők fognak. És akkor meghalunk.

-          Ezután természetesen vehetjük úgy, hogy lebuktunk. Így hát felmászunk a fákra. Annyira, magasra amennyire lehet. Úgyse mernek közel jönni, hiszen Marigold bárkit leszed – biccent a lány felé, mire az elvigyorodik.

Csend ül a barlangra.

-          Ez a terv? – kérdezem meghökkenve. – És aztán mi lesz velünk? Mi van, ha ők is tudnak lőni?

-          Nyugi Pearly, rajtam kívül senki nem lő nyíllal – mondja Marigold. – Megfigyeltem őket a Kiképzés alatt. Nem. Az ő erősségük a közelharc. Ezért támadunk messziről. És hogy aztán mi lesz? Szépen szétkergetjük őket, lemászunk és visszajövünk.

Nincs több kifogásom. A terv működőképesnek tűnik. Most már csak el kell jutnunk a Bőségszaruig. Nem akarom feltenni azt a kérdést, hogy mi lesz utána. Utána szétválunk. És utána véget ér a viadal. És hármunkból a legjobb esetben is csak egy valaki fog élni. És az Finnick lesz.

Megszorítom a kezét. Puszit nyom a fejem búbjára.

-          Lassan teljesen eláll az eső – mondja.

-          Vizet kéne gyűjtenünk – vonja le a következtetést Marigold és azzal a lendülettel elő is szedi az üvegeinket. – Gyerünk, gyerünk kifelé. Ha eddig bírtatok kint lenni az esőben most is kibírtok egy kis csepergést. De most legalább hasznos lesz – magyaráz és közben a kijárat felé terelget minket.

A levegőn szinte már most érezni, hogy melegedik, pedig az esőfelhők még csak most tűntek el, és nemsokára este lesz.

-          A hatalmas levelekben áll a víz. Könnyedén kiönthető, egyenesen bele az üvegbe – csicsereg Marigold. – Gyorsan. Nehogy nekem eltűnjön. 

-          Furán lelkes – suttogom Finnicknek.

De ő csak kinevet és szorgalmasan gyűjti a vizet.

Éppen az utolsó csepp vizet tölteném, hogy tele legyen az üveg, amikor elhangzik az ágyú.

A kezem elengedi az üveget és már futok is visszafelé a barlang felé.

-          Finnick! – kiáltom. Az egész testemet elönti a félelem. Rémképek tolulnak az agyamba, de nincs idejük hatni rám, mert Finnick előlép az egyik bokorból és megölel.

-          Pearl – suttogja a hajamba. Hallom a hangján hogy megkönnyebbült. Én is az vagyok. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy lehetséges. Hogy meghalt. – Nyugodj meg. – Megsimogatja a hajamat. – Semmi baj nincsen.

-          Örülök, hogy értem is izgultatok – dugja ki a képét Marigold az egyik bokorból, mire a nyakába vetem magamat. Fennakad a szava és egyszerűen megölel.

-          Menjünk, feküdjünk le aludni, a holnapi napra fel kel készülni – mondja Finnick és egyetértünk vele.

Ahogy elérnénk a barlang bejáratát, hirtelen besötétedik és felharsan a himnusz. Egyszerre fordulunk az ég felé, és várjuk, hogy ki ment el ma az arénából.

Az égen ragyog Panem jelképe és jelmondata „Panem et Circenses”. Kenyeret és cirkuszt. Sosem gondoltam igazán bele, hogy ebből mennyi az igaz. Ez a jelmondat, inkább a Kapitóliumé kéne, legyen, nem az egész országé. Ha Panemnek választanék jelmondatot, az inkább valami olyasmi lenne, hogy „Dolgozz és utána meghalhatsz”.

Az égen egy lány képe jelenik meg a Tízedik körzetből. Ő volt az, akinek a nagyanyja volt a mentora. Akinél Chook csalást vélt.

Teljesen sötét lesz, ahogy eltűnik az égről a lány képe. Örökké.

Bemászunk a barlangra. Marigold kezdi az őrséget. Én jól betakarózom és Finnick mellé fekszem. Az egyik karjával átölel, a másikkal pedig a hajamat piszkálja.

-          Jóéjt – suttogja.

-          Neked is – mondom és behunyom a szemem.