35. fejezet I. rész

Sziasztok! 

Juj, egy kicsit megcsappantunk... Nagyon kevesen voltatok itt ezen a héten, jóval kevesebbszer hívtátok le a fejezeteket, mint eddig. Ha nem tudtok két fejezetet olvasni egy héten, akkor szóljatok és kevesebbet hozok.:) Csak jelezzetek, pipáljatok, kommenteljetek!

Köszönöm az eddigi támogatásokat, de most jöjjön a következő fejezet.

A napsugarak szinte kiégetik a szemhéjam. Annyira melegem van, hogy félek felkelni, mert fogalmam sincs, hogy mit csinálhattak a Játékmesterek a hőmérséklettel. A szemem természetesen felpattan egy kis idő múlván. Folyik rólam a víz, a ruha teljesen rám tapad, és ahogy a táskámat az ölembe veszem, meggyőződésem hogy a vizemből is párolgott el. Iszok pár kortyot, de most nem pazarlok vizet mosakodásra. Ki tudja, mikor találok vissza a tóhoz, vagy hogy egyáltalán létezik-e még a tó, vagy kiszáradt már ekkora hőségben?

Mielőtt leoldoznám magam, körülnézek. De sehol semmi. Szerencsére. Úgy látszik a Hivatásosok másfelé vették az irányt, mert hiába nézem az alattam lévő növényzetet, se őket, se az esetleg általuk vágott ösvényeket nem látom. Nem mutat rá semmi, hogy erre jöhettek volna.

Viszont arra sem mutat semmi, hogy én merről jöttem? Hát persze hogy nem, mert repültem. Vagyis hát ugortam. Az emlék hatására az arcomra vigyor ül ki és gyorsabban kezdem el oldozni a kötelet, ami végül megadja magát, én pedig az egyik kezemmel a fába kapaszkodva teszem el a táskámba.

Legszívesebben megint fáról fára ugornék, egészen addig, amíg csak lehet, de így, hogy nem ez az egyetlen lehetőségem a menekülésre, egyáltalán nem látszik ez az egész dolog, annyira biztonságosnak és nekem nincsen kedvem abban meghalni, hogy leestem egy fáról, mert nem voltam hajlandó gyalogolni.

Óvatosan, szinte végigcsúszva a puha mohán ami körbeöleli a fát, érkezek le a földre, ebbe a nagy zöldségbe, ami úgy párolog, mint a leves a gáztűhelyen, mielőtt kifutna. Körülbelül úgy is érzem magam. Mint egy túlfőtt zöldség, ami nem tudja hogy merre induljon.

Fogalmam sincs, hogy legalább körülbelül merről érkezhettem. Eszembe sem jutott erre figyelni, miközben menekültem.

Az éhség olyan élesen mar belém és ránt ki a „merre menjek tovább?” töprengésemből, mint egy pofon. A gyomrom, olyan hangosan korog, hogy valószínűleg most már az egész aréna tudja, hogy Pearly Trawler éhes. De honnan tudok élelmet szerezni?

Gyümölcsök. Viszont tegnap is ki tudja meddig mentem míg találtam egy áfonyást… Kell legyen mód rá, hogy valami meleget egyek… Esetleg a támogatóim segíthetnének. Ha lennének. Ha voltak is, miután két nap alatt kétszer akartak megölni és majdnem meg is tették, nem hiszem hogy vannak.

Ahogy lefelé másztam a kezemen lévő viszketésekhez sikerült hozzányúlni, így most azok is fájni és viszketni kezdtek, és a jobb térdemen lévő duzzanat is újból elkezdett fájni. Szép remények erre a napra is.

Valamerre muszáj elindulni, mégse maradhatok itt ezalatt a fa alatt egészen addig amíg jön egy pár Kiválasztott és meg nem öl. Úgyhogy jöjjön a legegyszerűbb módszer. Előre.

Az erdő természetesen nem mutat semmi változást. Minden ugyanúgy néz ki, mintha balra, jobbra, vagy hátra indultam volna meg.

A hasam fájdalmasan hangosan korog fel. Muszáj valahonnan ennivalót szereznem. És ha a támogatók nem adnak, akkor szereznem kell. Ölnöm kell. Hiszen öltél már Pearl! – csattanok fel magamban. – Persze, halakat. – válaszolok szintén magamnak. – És a halak nem élőlények? Nem ehetőek? – kérdezi a kis hang ott belül. – Dehogynem, de hol látsz te itt tengert? – és abban a pillanatban megérzem az ismerős sós illatot. Csak egy pillanatra, de azonnal megérzem, és szinte már hallom is ahogy a hullámok morajlanak, ahogy a sziklának csapódnak, ahogy a szél belekap a vitorlába, ahogy az evezők csapódnak, ahogy meghúzzuk a csomókat, még szorosabbra, érzem ahogy a tengerparti szél belekap a hajamba.

A közelben van az otthonom egy darabja!

Automatikusan futni kezdek, afelé amit ismerek és szeretek, mert a tenger valahol itt van a közelben. Itt kell lennie, érzem. A tenger, amit annyira szeretek. Ami talán itt is ugyanolyan, mint otthon a körzetben. Hiszen miért lenne más? Talán tényleg igazi tenger, nem csak szimuláció, csalás.  És nekem most kell valami igazi, amibe megkapaszkodhatok, mert a világ mostanában túl sokszor csúszik el alattam és túl kevés a tiszta pillanat.

Áttörök a magas páfrányokon, nem érdekelnek a viszkető csípések, a sajgó jobb lábam, a fájó tüdőm, ami több oxigénért és egy kis pihenőért könyörög. Látni akarok valamit, ami olyan mint azelőtt hogy kiválasztottak, hogy kihúztak egy gyilkolásra tervezett arénába, hogy szerelmes lettem valaki aki nem szeret viszont, hogy elvesztettem a reményemet, hogy megöregszem és hogy ezer és ezer naplementét látok még, és a tengernek ugyanolyannak kellett maradnia.

Egyre világosabb lesz. A nap jóval erősebben égeti a fejemet, mint ezelőtt, a szél is könnyebben bejut a ritkásabb dzsungelbe és néha néha belekap a kibontott hajamba. Mit is mondott apa azon a bizonyos napon? – Arra menj, amerre több napfény van.

Egy pillanatra megállok, szusszanok egyet és egy másodperc erejéig körülnézek. Előttem szemmel láthatóan ritkul az erdő és egyre több napfény tör be rajta. Ám még mindig nem látom a végét.

A remegő kezemet az oldalamra szorítva kezdek el egy kicsit lassabb tempóban előre haladni, és fülelni, mert könnyen lehet, hogy a nagy szaladásomat mások is meghallották. Márpedig akkor bajban vagyok. Muszáj megállnom, mert ahogy eszembe jut ez a variáció egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni, mint arra, hogy a hivatásosok megint megtalálnak és megint megfenyegetnek hogy elveszik az életem, vagy esetleg meg is teszik. Azonban hiába fülelek, a bogarak zúgásán és a szél surrogásán kívül nem hallok semmi gyanús hangot. Végül rákoncentrálok a szívverésemre és egészen addig ott állok, ameddig le nem lassul egy kicsit.

Majd megint futni kezdek. Előre a fény felé.

Egyre kevesebb páfrányba ütközök és egyre kevesebb fát kell kikerülnöm, lassan elhalkulnak a bogarak és valami egészen másnak a hangját hallom. A tenger zúgását. A fejembe erre a hangra, ezernyi és ezernyi emlékkép árad, kisgyermekkoromból, majd a kisiskolás évekből, a nővéremről, Fredről, a családomról, Finnickről. Még gyorsabban kezdek rohanni, a szívem majd kiugrik a helyéről, a lihegésemtől szinte semmit sem hallok, a hajamba néha beleragad egy egy szem levél, de nem foglalkozok vele, a páfrányok éles szélei végigvágják a tenyerem, de én csak megyek tovább. Egészen addig míg a hajamba már nem akadnak levelek, mert nincsenek fák, a kezemmel már nem kell a páfrányokat széthajtani, mert nincsenek, egészen addig míg a lábam bele nem süllyed a homokos kavicsos talajba és tőlem alig egy kilométerre, meg nem pillantom a tengert.

Pontosan ugyanolyan, mint a Negyedik körzetben. Innen is kivehető, ahogy fodrozódik a hullámok teteje, ahogy a tenger mindig eléri a partot, majd visszahúzódik, és újra kicsap.

Futok. Észre sem veszem, de elindulok a tenger felé. Hirtelen egyáltalán nem érzem magam fáradtan, sőt a tenger látványa, a só illata, a hullámok hangja, mintha új energiával töltene fel. Ahogy elérem a tenger szélét, lefékezek. Óvatosan nézem, ahogy az első kiszökő aprócska hullám eléri a lábfejemet és

az ismerős érzés olyan mámoros boldogsággal tölt el, hogy egyszerűen belesétálok a vízbe. A hűvös víztől először kiráz a hideg, de pár másodperc után, már egyáltalán nem érzem hidegnek. Derékig gázolok, majd egyszerűen beleugrok a vízbe.

Az úszás érzése fantasztikus, bár a karomon és arcomon lévő csípések kicsit fájni kezdenek a sós víztől, de tudom, hogy igazából jót tesz nekik, így egészen addig maradok a víz alatt, míg a világ forogni nem kezd körülöttem az oxigénhiánytól.

A felszínre érve, nagy levegőket veszek és ezt a műveletet még jó párszor megismétlem. Lebukok a víz alá, percekig alatta maradok, sőt egyszer még a szemem is kinyitom,majd feljövök és levegőért kapkodok.

Mikor a tüdőm már nem bírja tovább és már csak nevetni szeretnék, annyira boldog vagyok a merülésektől, taposni kezdek a vízben, hogy kicsit körülnézhessek, így egy új perspektívából.

A tenger a hátam mögött talán a végtelenig tart. Ezért hát megfordulok és a part felé nézek. A partszakasz körülbelül tíz vagy húsz kilométer lehet. Balra tőlem jó pár kilométerre, a talaj emelkedni kezd, egészen olyan 100-150 méterig, míg egy szirt nem válik belőle. A saját szirtemre, a negyedik körzetbeli szirtre emlékeztet. Mindenképpen fel kell, majd menjek oda. jobbra a talajszint marad, ahogy volt, viszont egészen hosszan benyúlik a tengerbe, rajta végig dzsungellel. Vagyis majdnem olyan mintha egy öbölben lennék.

Felnézek az égre, ami olyan kék, mintha magát a tengert tükrözné. Lassú karcsapásokkal haladok kifelé, egészen addig, míg a kézfejem el nem kezdi súrolni a talajt.

A parton szerencsére megtalálom a futás közben ledobott cuccomat, mellé telepedek le, és hagyom, hogy a nap sugarai felmelegítsék a tengertől kissé lehűlt testemet. Talán felelőtlenség, de úgy ülök, hogy a tengert lássam, és ne a dzsungelt, ahol már annyi borzalom ért.

Olyan idillikus nyugalom árad szét bennem, amit nem tudok hova tenni, a tenger, a só szag és ez az egész állapot, ami most uralkodik itt az öbölben, úgy hat rám, mint egy erős Kapitóliumi nyugtató. Mintha nem is egy Arénában lennék, ahol többen is az életemre akarnak törni, hanem otthon, kijöttem a tengerhez és élvezem az életem.

Élvezem, ahogy a tenger néha eléri a lábam és a hűvös víz felüdíti a testemet, élvezem, ahogy a napsugarak sorra szárítják fel a vízcseppeket a kezemről és a hajamról, ahogy a sós szél csiklandozza az arcom. Egyszerűen elfeledkezem a külvilágról, kizárom az éhségemet, a fájdalmamat és a reménytelenségemet.

Elfekszem a homokban és becsukom a szemeimet. A durvaszemcséjű talaj kellemesen meleg alattam és így az egyre lehűlő környezetem sem tud megzavarni abban, hogy elnyomjon az álom. Persze az agyam mélyén mondja a kis hang, hogy a nyílt parton nem kéne elaludnom, mert abból baj is lehet, de természetesen már késő.

Valakik a hátam mögött előtörnek a dzsungelből.