34. fejezet I. rész

Elnézést kérek azoktól, akik reggelente szokták elolvasni a fejezetet, de tegnap este elfelejtettem előkészíteni, így csak most tudom publikáltni. Szóval elnézést kérek és remélem hogy kapok.

Köszönöm az előző fejezetekre érkezett kommenteket, pipákat, megtekintésszámot. Jó tudni hogy itt vagytok és olvastok!




Fázósan dörzsölöm a tenyeremmel a felkaromat, miközben próbálom magam meggyőzni arról, hogy igenis reggel van. Még mindig a fán vagyok, ahová este odakötöztem magam. Nyelek egyet, vagyis nyelnék. A szám annyira ki van száradva, hogy nem bírok nyelni. A szívem felgyorsul. Szomjan fogok halni. Szerencsére az agyam időben figyelmeztet hogy ne dramatizáljam túl a dolgot. Nem kést szorítanak a torkomhoz, hanem egyszerűen kiszáradtam. Előhúzom a táskámat a hátam mögül, hátha abban találok vizet. Ahogy bontogatom a táskát, veszem észre, hogy a kezemet furcsa pöttyök díszitek. Viszont egy arénában csak úgy ok nélkül nem lesznek furcsa pöttyök az emberen. Ezek csípések.

Legszívesebben azonnal felugranék, de mivel odakötöztem magam, így nem tudok. Így hát elfeledkezve arról, hogy milyen szomjas vagyok, egyszerűen lelököm a táskámat, ami több métert zuhan mire hatalmas csattanással földet ér.

A szívem kihagy egy ütemet. Ezt bárhol meghallhatták.

Óvatosan és minnél gyorsabban kezdem el lefejteni magamról a köteleket. A hajam az arcomba lóg, de nem tudok vele mit kezdeni, hiszen hajgumim nincsen, így folyamatosan simítgatom hátra, miközben próbálom magam kiszabadítani. A másodpercek peregnek, én csomókat bontok ki automatikus mozdulatokkal és fülelek. Érzem ahogy a csípések kezdenek begyulladni, és viszketni. Próbálok nyelni, de annyira kiszáradtam, hogy nem megy.

Végül sikerült kibogóznom magamat, és az egész kötél leesik a földre, hatalmas zajt csapva. Éljen, aki eddig nem hallott meg, mostmár biztosan.

Amilyen gyorsan csak tudok, leereszkedek a fáról. Próbálom úgy csinálni, hogy a bőrőm a lehető legkisebb felületen érintkezzen a dolgokkal, hiszen amint hozzáérek a csípésekhez, viszketni kezdenek.

Azonban egyet biztosan tudok: Nem szabad vakarózni. Főleg így nem, hogy fogalmam sincs mi csípett meg, és mennyire veszélyes. Ha azt nézem, hogy a 65. Éhezők Viadala arénájában vagyok, akkor valószínűleg nagyon veszélyes.

Így hát visszafogom magam és nem vakarózok.

Nagyot sóhajtok, ahogy leérek a fáról és minnél gyorsabban próbálom beletuszkolni a kötelet a hátizsákba, de közben elővenni a késeket és átnézni a tartalmát. Ez a három, természetesen nem megy egyszerre, így mindennek a vége az, hogy félig benne vagyok a hátizsákban, kezemben a kötéllel, szitkozódva. 

Végül előbb kiszedem a késeket, és megállapítom hogy semmi hasznos nincsen a hátizsákomban. találok egy kisebb tálat, egy üres kulacsot, valami icipici takaró félét, plusz még benne volt a kötél, ugyebár, amit végül sikerül visszatennem.

Kezemben a késeimmel, vállamon a hátizsákkal, miután ekkora zajt csaptam, fülelek egy kicsit, hogy vajon volt-e akkora szerencsém, hogy ilyen reggeli órákban még a legtöbb kiválasztott lustálkodjon és senki se törődjön velem.

De nincsen szerencsém. Miért is lenne?

Halk suhogást hallok a hátam mögül. Fogalmam sincs hány méterre, de abban biztos vagyok, hogy elég közel ahhoz, hogyha nem mozdulok meg, elkap.

Automatikus lendülök meg előre. Próbálok úgy futni, hogy ne csapjak túl nagy zajt, de mégis haladjak előre. Kikerülgetem a fákat, kisebb bokrokat ugrok hátra, miközben próbálok fülelni, hogy vajon az üldözőim követnek-e. A szemem előtt fekete pöttyök kezdenek el ugrálni, a vér a fülembe dobol, és a világ kiszédül a lábaim alól. Egy pillanat alatt lent vagyok a földön, érzem ahogy a talaj hidege végigfut a testemen. a legközelebb lévő fához húzom magam, annak támasztom neki a hátam és fülelek. Próbálok nem figyelni a fekete pöttyökre, amik a szemem előtt ugrálnak, a kaparó torkomra és a remegő végtagjaimra.

Nem hallom, hogy az üldözőim követnének. Lehet hogy egyszerűen a szél fújt, vagy csak egy állat közelített. Ezen el kell nevetnem magam, a hirtelen jött biztonság, ha csak látszólagos is, egyszerűen annyira jól esik, hogy csak ülök és mosolygok.

Ebből a különös lelkiállapotból a szomjúság ránt ki. Valahonnan vizet kell szerezzek. Felállok és még mindig kissé remegve indulok el a nagy zöldségben, jobbra balra tekingetve, hátha meglátok valahol egy bokrot, amin lédús gyümölcs van, fülelve, hátha meghallom a víz folyását.

Sorra hajtom félre, a hatalmas páfrányok éles szélű leveleit. Ahogy a kezem a levelekhez ér, viszketni kezdenek az egyre nagyobbra duzzadó csípéseim, amik mostmár nem pötty, hanem szúnyogcsípés méretűek. Kissé félve gondolok arra, hogy meddig fejlődhetnek, ha nem kapok gyógyszert. Márpedig azt csak egy módon kaphatok. Ha küldenek. És csak akkor küldenek, ha valaki támogat. Persze, amikor elindultam ide, azt hittem legalább támogatóim lesznek, hála Finnicknek. Azonban Finnick nincsen velem. Egyedül vagyok. Egymagam, egy gyilkos arénában, ahol meg akarnak ölni. És nem csak a többi Kiválasztott, hanem a természet is. Érzem ahogy a sós könnyeim elérik a számat. Néhány csepp folyadék jut így a szervezetembe, miközben folyamatosan török előre, a hatalmas zöldségben, nem törődve a viszkető csípésekkel, egy dologra koncentrálva. Folyadékot szerezni.

És akkor furcsa zajt hallok. Elképesztően halkan, de valahol víz csordogál. A szívem majd kiugrik izgalmomba, a torkom talán még jobban kapar, mint eddig, most hogy tudja nemsokára vizet kap, próbálok nyelni, és elindulok a hang forrása felé. Halkan, mintha azt hinném, hogyha túl nagy zajt csapok és elnyomom vele a víz hangját, akkor maga a víz is megszűnik. Óvatosan hajtom félre az ágakat, egészen addig, amíg el nem érem a hang forrását. A víz két szikla találkozása közül tör elő, egy sziklapárkányról folyik le, és egy kisebb tószerűségbe torkollik.

Érzem ahogy a lábaim remegni kezdenek. A tó fodrozódik ott, ahol a sziklapárkányról leeső vízsugár eléri a tetejét. Nem tenger, de nekem tökéletesen megfelel. Ledobom magamról a táskámat, aztán eldobom a késeket, remélve hogy nem csapok túl nagy zajt, igazából nem foglalkozok vele, hogy mekkora zajt csapok. végül egyszerűen ruhástul belesétálok a tóba. Nem mélyül túlságosan, körülbelül a mellkasomig ér, de úgy hat rám, mint a függőkre legédesebb drog. Többször is alábukok és nagyokat nyelve iszok, tudván, hogy sohasem fogy ki. A szomjúságom lassan csillapodik, azonban az ötödik alábukás után úgy érzem képtelen vagyok, még több vizet inni. Nevetve gondolok vissza az alig egy órányira lévő énemre, aki még majdnem szomjan halt.

Kimászok a vízből és a táskámból előveszem a kulacsomat és a tálamat is, majd mindkettőt színültig töltöm, aztán gondosan lezárom és visszapakolom a táskába. Végül leveszem a vékony nadrágomat és az átázott felsőmet, kimosom őket, én pedig lefürdök.

A víz teljesen felfrissít, Hiába, mégis a Negyedik körzetből származok. A víz az életem részévé vált. Ha nem is a tavak, de a tengerek, olyanok mintha az otthonaim lennének.

A ruháim egy pillanat alatt megszáradnak, azonban nincsen lelkem kimászni a tóból. Boldogan nézem, ahogy a tó fodrozódik és hullámzik, ahogy mozgok benne. Még úszni is tudok benne egy kicsit, azonban egy két karcsapás után el is érem a széleit, hiszen nagyon kicsi. Nincsen olyan része ahol ne érne le a lábam, így mindenfelé mászkálok benne, csak úgy, mert tetszik. Végül beállok a lefelé zúduló víz alá és átmosom a hajam, majd kimászok a vízből. Az ujjaimmal végiggereblyézem a teljesen összegabalyodott hajamat és felveszem a hihetetlen gyorsan megszáradt ruhámat. Persze aztán rájövök hogy miért száradt meg ilyen gyorsan. A levegő felhevült, miközben veszem a nadrágom, már érzem ahogy a meleg levegő beül a tüdőmbe és pihegni kezdek. A hajam is száradni kezd, pedig csak pár perce másztam ki a vízből.

Nem akarom itt hagyni, az egyetlen dolgot ebben az arénában, ami emlékeztet a körzetemre, az otthonomra és ami életben tart. Ezért úgy határozom, hogy az egyik közeli fára fogok felmászni, majd este. Azonban előtte élelmet kell keressek, mert most már lassan másfél napja nem ettem és a szervezetemnek különben sincsen túl sok tartalékja. Így hát, elindulok, csak úgy találomra be, az erdőbe. Próbálom megjegyezni az utat, hogy aztán visszataláljak. A késeimet szorítom, pedig nem tudom elképzelni, hogy bármilyen állatot meg tudjak ölni, vagy esetleg megnyúzni, aztán megenni. Nem, azt egyáltalán nem nekem találták ki. Viszont a kést egy adott esetben nem biztos, hogy állatok ellen kell használjam. Sokkal jobban kéne féljek attól, hogy rám találnak a hivatásosok, vagy bármilyen más kiválasztott, aki esetleg megöl. Azonban, még csak el sem tudom képzelni, hogy rám találjanak. Ha eddig nem találtak, meg amikor akkora zajt csaptam mint egy… hogy is mondta mindig anyukám… mint egy elefánt a porcelánboltban? talán ezt mondta… mert hogy az elefánt, szegény mindent lever a porcelánboltba. Ezen a gondolaton muszáj elnevetnem magam, majd gyorsan a számra tapasztom a kezem és egy fának dőlve vihogok. Itt vagyok, bezárva egy arénába, ahol meg akarnak ölni és én egy elefánton gondolkodom, ami egy porcelánboltba van. Abszurdum.

Körülnézek, hátha nevetés közben esetleg találtam egy bokrot, tele gyümölccsel. De nem. Úgyhogy kénytelen vagyok továbbmenni, még mindig vigyorogva. A hatalmas páfrányok kicsit megnehezítik a dolgom, a nyugodt, halk haladásban, mert folyton félre kell hajtani őket, és ahogy hozzájuk érek, a hideg víztől kissé lenyugodott csípéseim újra viszketni kezdenek és teljesen elterelik a figyelmem arról, hogy ehető gyümölcsöket keressek.

Próbálok elvonatkoztatni az égető, viszkető, szenvedő csípésektől, és teljes erőbedobással valami élelmet keresni, most már azt sem bánnám, hogyha állatot kéne ölnöm, mert a gyomrom olyan hangosan korog, hogy tuti mindenki meghallotta az arénában.

Olyan hirtelen érek ki a rétre, hogy először tovább is haladok, aztán az agyam rájön, hogy valami nincsen rendben és úgy torpanok meg, hogy majdnem fenékre ülök. Csodálkozva nézek körbe. Nem szoktak csak úgy ok nélkül rétek lenni egy Arénában. És valóban, az egyik oldalon egy egész nagy bokor van, mégpedig áfonyabokor.