9. fejezet

Sziasztok! 

Nagyon köszönöm a hat pipát, ezek szerint tényleg olvastok és ráadásul tetszik is! :) Nem panaszkodom hogy nem kaptam kommentárt, de azért néha írhatnátok! ( na tessék a végére csak panaszkodom). 
Mit szóltok az új designhoz? Teljesen más és szerencsére nagyon nem kék. Már kicsit elegem volt a sok kékből. Nemsokára megtalálhatjátok Ariszt és Chookot is a szereplők menüpontban! 
Jó olvasást!
Fejezet az ugrás után! 




Ahogy bebújok a paplan alá, próbálom végiggondolni a mai napomat. A fejem olyan, mint egy hatalmas átjáróház, amibe a gondolatok összevissza rugdossák egymást és igazán csúnya szavakat mondanak a másikra, miközben próbálnak a legelőrébb furakodni.

Én pedig megpróbálom az összeset kipaterolni, de nem megy. Eszembe jut a pillanat, amikor felolvassák a nevem. Amikor Fred megcsókol. Amikor Finnick megcsókol. Hogy mit fog szólni Fred? A többi Kiválasztott arca villan fel előttem. Ahogy behunyom a szemem.

Mérgesen kirántom az éjjeliszekrény felső fiókját, majd sorra agresszívan a többit. Végül az utolsóban megtalálom azt, amit keresek. Altató. Kettőt is beveszek és reménykedek, hogy békés álomba menekülök a valóság elől.

Mostanában nincs szerencsém.

A hely ahol vagyok a Negyedik körzet. A tengerpart. Az a partszakasz ahol az Aratás reggelén álltam. De nem egyedül vagyok. Mellettem van a nővérem is, Katie. Aranyszínű hajába belekap a szél, ahogy kacagva dülöngél a peremen. Én is vele nevetek. Aztán egyszerre csak megváltozik a nevetés. A kedves csilingelő nevetés helyett, lószerű vihogás tör ki Katie szájából és az arca változni kezd, mígnem az első körzet lány kiválasztottjává nem alakul. A haja megsárgul és hatalmas fogai nőnek, mint egy lónak.

Kegyetlen szemmel néz rám és a háta mögül egy nagy éles kardot húz elő, majd azt mondja: Megteszem most, hogy a közönség előtt ne lepődj majd meg! - És mielőtt belém döfné a kardot sikítva ébredek fel.

A szám elé kapom a kezem és próbálom normalizálni a légzésemet. Próbálok nem sírni. Próbálok nem kiakadni.

Felpattanok az ágyból és szinte kitépem az ajtót. Átvágok a szerelvényen, ahol a lakófülkék vannak és egyenesen a legelső részbe igyekszem.

Ahogy belépek muszáj megállnom egy pillanatra. Ugyanis a vonat legeleje teljesen üvegből van így szinte látni és érezni, ahogyan száguldunk.

-          Elképesztő igaz? – kérdezi egy alak, akit eddig észre sem vettem. Az üveg előtti kanapén ül és kifelé bámul. Ahogy felém fordul, meglátom nagy, beesett és véreres szemeit. Ez Arisz.

-          Igen, elképesztő – felelek és letelepszek mellé.

Egy ideig csendben ülünk, és csak bámulunk kifelé.

-          Ha most visszamehetnék az Arénába – kezdi Arisz és én rá szegezem a tekintetem – inkább öngyilkos lennék, minthogy vállaljam ezt – mondja és a szemében mérhetetlen fájdalom csillog.

Nem tudok mit mondani. Csak nézem, ahogy Arisz visszafordul az üveg felé, és ahogy legördül egy könnycseppje.

-          Az a legrosszabb, hogy nem tudok nektek segíteni. Képtelen vagyok! – kiáltja magából kikelve és egy pillanatra felismerem benne azt a nőt, aki olyan mogorva és arrogáns volt velünk a nyugtatók miatt. – Nem tudom elmondani nektek hogy hogyan, kell ölni, mert már nem tudok – itt rám néz – és tudod mit Pearly?Nem is akarok újra megtanulni. Soha többé nem akarok ölni.

Csak némán bólintok és megfogom a kezét. Először úgy tűnik, elhúzza, de végül nem.

-          Nem vagytok annyira esélytelenek, mint amilyennek Chook beállít titeket. De egyet jól jegyezz meg Pearly, ne változz meg egy viadal miatt, nem éri meg élni utána, ha más vagy, mint voltál. Ha olyan leszel, amilyennek ők akarnak, hogy legyél.

Bár nem mondja, mindketten tudjuk, kikre gondol. A Kapitólium emberei, a játékmesterek vagy akár az elnök.

-          Akkor mit tegyek? – kérdezem csendesen – Muszáj, eljátszanom, hogy szeretem Finnicket.

-          Talán nem is kell annyira megjátszanod magad – válaszol Arisz és mindentudó mosolyra húzza az ajkát. – Jó éjt Pearly – mondja végül, majd feláll és kimegy a vagonból.

Hogyhogy nem is kell annyira megjátszanom magamat? Hogy értette ezt? Hogy értette azt, hogy nem jönne ki az Arénából, ha újra ott lenne?

A kérdések a fejemben hatalmas visszhangot vernek, de a választ nem találom.

Az ölembe húzok egy takarót és alaposan betakargatom magam, úgy ahogy anya tenné, ha itt lenne. A fejemet a kanapé támlájára helyezem, hogy tökéletes rálátásom legyen a kinti világra.

És akkor meglátom a Kapitólium fényeit. Bár még nagyon messze vannak, de mégis ott halványlanak a horizonton. Csak néhány aprócska pötty, amikről lerí, hogy nem csillagok. Az épületek nagy részét eltakarja a Sziklás-hegység.

Egy körzet mellet haladunk el. Csak a nagy, magas, csúnya kerítést látom, ami elválasztja az embereket a sínektől. Nem tudom, minek van? gyalog a síneken úgyse jut el senki a Kapitóliumba, senki nem merne nekivágni az ismeretlennek. Legalábbis a negyedikben biztos, hogy nem. Aztán ki tudja a többi körzetben milyen emberek élnek? Soha senkivel nem beszéltem, még aki nem a negyedikből származott.

Talán a sok öngyilkostól tartanak, akik a vonatok elé vetnék magukat. Ebből viszont többet is ismerek. Az elkeseredett, remény nélküli emberek, akik már csak a halálra várnak, és hogy könnyítsenek a dolgukon, golyót eresztenek a fejükbe. De akinek nincsen pénze fegyverre, az felakasztja magát. De a vonat elé ugrás egyszerűbb. És talán gyorsabb is.

Igazából sosem értettem teljesen hogy minek van kerítés a körzet körül. Az erdőbe senki nem mer bemenni, mert tele van vadállatokkal. A körzetekből pedig akkor se lehetne megszökni, ha nem lenne kerítés. Különböző körzetek között több száz kilométeres távok vannak. Ezt az iskolában tanultuk. Egy ember annyit nem bír ki. Járműve pedig senkinek sincsen. Hajóval nem lehet a szárazföldön túl sokáig jutni.

A vonat fénycsóvája a kerítésre vetül:

DISTRICT 1

Szóval már közel járunk. Nemsokára elérkezünk a Kapitóliumba. Az órára nézek, ami szerint fél négy van. Mindjárt felkel a nap. Ha most otthon lennék, kimennék a partra, hálát adnék, hogy nem engem húztak, könyörögnék a Negyedik Körzet Kiválasztottjainak az életéért. Vajon akkor most ki utazna helyettem itt? Vajon Freddel utazna? Vagy Finnickkel? Ugyanazt a feladatot kapnák, amit mi? Feleslegesek ezek a kérdések? Minden bizonnyal.

Felállok a kanapéra és elképzelem, ahogy a szél belekap a hajamba és érzem a sós víz illatát. Felnézek az égre, amin még csillog néhány csillag. Talán az utolsóak, amiket valaha látok. Azt mondják a Kapitóliumban a fényszennyezés miatt nincsenek csillagok. Hát akkor, viszlát, nektek. És mielőtt a nap első sugarai bevilágítanának a vagonba, a vonat besiklik a hegység alá és teljes sötétségbe borul a körülöttem lévő világra.