Hideg, fehérkesztyűs kezek fogják meg a vállaimat és
állítanak fel a padlóról. Eszembe jut, hogy tiltakozhatnék, rúgkapálhatnék, de
felesleges energiapazarlás. Így is – úgy is feltesznek arra a vonatra.
Szóval csak megyek, próbálom elrejteni az érzéseimet,
elhivatottnak, magabiztosnak, szépnek látszani. Mert az is fontos. Egy viadalon
nagy erény, ha az ember szép. Valahogy a szép embereket többen kedvelik, mint a
csúnyákat. És akiket többen kedvelnek, azoknak több támogatójuk lesz. És
akiknek több támogatójuk lesz, azok élnek tovább az Arénában.
A vasútállomáshoz megyünk ami, csak nagy jóindulattal
nevezhető állomásnak. Egyszerűen ott szokott megállni a vonat, ami a halakért
jön. Vagy esetünkben a Kiválasztottakért. Különben nem nagyon járnak ide. És
természetesen innen sem mennek el.
Az undorító kapitóliumiak, ha strandolni akarnak, inkább
elviszik a tengert, minthogy a mocskos körzetekbe kijöjjenek. Körzetbeli
embereket csak az arénában szeretnek látni. Ott is főleg véresen.
A hátsó ajtón lépünk ki. Én és a négy kísérőm. Saját
testőrgárdám van. Szuper, velem jönnek az Arénába is? Ja, nem. Csak addig
védenek, amíg majd az Arénában mások meg nem ölnek. Kifacsart egy világ a
miénk.
Meglátom Finnicket. Egy másik ajtón kísérik ki, ugyanúgy
négy békeőrt kapott, mint én. Pedig rá jobban kéne vigyázni. Szinte látom a
lelki szemeim előtt, ahogy a negyedik körzet nőneműi a mellékutcákból előtörnek,
beveszik a vonatot, majd visszaszerzik Finnicket. Én meg mehetek egyedül a
viadalra.
Fényképezőgépek villannak, kamerák pörögnek körülöttünk.
Hally Belly vár minket a vonat ajtajában, körülbelül olyan
arccal, mintha romlott halba harapott volna. Pontosabban, csak rám néz így.
Természetesen Finnickre bájosan mosolyog, sőt megpróbálja kicsit lejjebb húzni
a ruháját, kinyomni a plasztikai sebészekkel megnagyobbított mellét, ami így
majdnem szétpattintja a ruháját. Ezt természetesen csak én veszem észre, ez az
úgynevezett női érzék. Finnick rá se néz.
Ez az egyetlen dolog, amiben mindenki egyetért a körzetbe.
Mind elképesztő megvetéssel fordulunk az undorító kapitóliumiakhoz. Legalább
van egy közös pontunk. Hogy nekem ez jó-e vagy sem? Azt nem tudom. Hiszen
ellenségek vagyunk, mégis egymás mellé ülünk le a kanapén, persze távol
egymástól. Szembe pedig a mentoraink. Arisz és Chook. Úgy tűnik párosuknak
nincsen szószólója, mert úgy ülünk ott négyen megkukulva, hogy örülök amikor
Hally Belly végül levágja magát mellénk a fotelbe és látványosan unatkozni
kezd.
-
Na, mi van mentorkáim? Valami jó tanács a fiataloknak?
-
Fogd be Hally. – szól rá… Arisz. A nő hangja élesen vág
a levegőbe és határozottabb, mint általában a negyedik körzet drogosai. Ezután
hozzánk fordul. – Mi a nevetek?
-
Most húztak ki minket! – háborodok fel. – Maga is ott
volt!
-
Részletkérdés. Megmondanád, hogyan szólíthatnálak?
-
Pearly. – mondom végül.
-
Hivatalos negyedik körzetbeli név. Szép – biccent
felém. – És téged szépfiú?
-
Finnick – féloldalas mosoly.
-
Chook, innentől a tieid – áll fel és a férfi lábába rúg.
– Lefekszek aludni, hogy a gyönyörű, kedves, biztonságos kapitóliumba
ébredhessek – a hangja csöpög a gúnytól.
Útközben felkap az étellel teli
asztalról egy tál csirke szárnyat. Hallom, ahogy Chook beszélni kezd, de a
figyelmemet valami egészen más tereli el.
Óvatosan oldalba bököm Finnicket
és jelzek, hogy forduljon az asztal felé. Mert ilyet még tuti hogy nem látott.
Az asztalon csak kaja volt. Tele volt. Mindenféle gyümölcs, hús, rántva, sütve,
párolva, zöldségek, levesek, italok.
-
Esetleg előbb ennétek valamit? – kérdezi Chook, mert valószínűleg
észrevette, hogy a tekintetünk az asztalon ragadt.
Nem szegény a körzetünk, sőt a többihez képest, nálunk még
élelem is van, de ilyen fényűzést nem láttam még sosem.
-
hm. igen ennénk előbb. – mondja Finnick és felpattan
mellőlem.
Én se maradok sokáig a kanapén, hanem odasietek az
asztalhoz, és próbálok egy tervet csinálni, hogy hogyan fér belém a legtöbb.
Chook is az asztalhoz jön, és az asztalfőre ül. Egy kevés, kék színű levest mer
magának és apró, színes konfettinek látszó dolgot szór bele.
Én végül egy kis adag párolt hússal kezdem, egy kis
rózsaszín salátával, Finnick pedig a süteményekre startol rá.
-
Mondja, maguknak mindig ennyi ennivalójuk van? –
kérdezi Finnick hitetlenül. Mintha levetette volna, az addigi szemtelen szépfiú
személyt és igazi kíváncsiság csillog a szemében.
-
Igen – bólint Chook. – Én is valahogyan így néztem,
amikor először utaztam. A viadalra. – komorul el. – ugye tudjátok, hogy nincs
sok esélyetek? – kérdezi köntörfalazás nélkül.
-
Hé! Mért ne lenne? – háborodok fel. Felőlem legyen
őszinte, de ne kegyetlen.
-
Tizennégy évesek vagytok. Mit szeretnétek elérni?
-
Meg akarom nyerni a viadalt. Természetesen – mondja
Finnick. – Különben minek jelentkeztem volna önkéntesnek?
Én az arcát figyelem. Semmi jele annak, hogy ne mondana
igazat. Talán mindenképpen önkéntesnek jelentkezett volna. Az jóval egyszerűbb
helyzet lenne. Nem tartoznék neki. Utálok tartozni. Így nem ölhetem meg majd az
Arénában! Különben sem tudnám. Hiszen tényleg csak tizennégy vagyok. Gyenge. A
fegyverekhez nem értek.
-
De ha nincsen esélyünk? Akkor mit fogunk csinálni? –
kérdezem Chookra nézve.
-
Nem az erőtökre építünk, de még csak nem is arra, hogy
milyen jól bántok egy-egy fegyverrel.
-
Hát akkor? – kérdezi hitetlenül Finnick.
-
Ti lesztek a Negyedik körzet gyönyörű szerelmespárja.
-
TESSÉK!? – kiáltjuk egyszerre Finnickkel.
Nagyon jó lett a fejezet! Tetszik ahogyan írsz, szuper ötlet hogy Pearly szemszögéből írod le a történetet. Sok sikert, és persze következő fejezetet minél előbb! :D
VálaszTörlésWÁÁÁT?? Szerelmespár? Hűha... hát, sok sikert. Remélem, Annie nem fogja nézni a Viadalt... :D
VálaszTörlésNekem is nagyon tetszik a sztorid, és a szereplők, és már kíváncsian várom a követkző fejezeteket. És a szerelmespár....húha az nem semmi :)
VálaszTörlésNe öld meg!:( könyörgöm neee!:((
VálaszTörlésAmúgy imádtam.<3 de azért egyszer megveri majd Finnicket, ugye?:$