Prológus

A hullámok könnyedén ugrottak neki a sziklafalnak, és csúsztak le róla. Fázósan húztam magamon össze a kabátomat, és vártam, hogy felkeljen a nap.

Újra nekicsapódtak a sziklafalnak, de mintha az meg sem érezte volna, rázta le magáról őket, mint ahogy a piacon rázza le az anya a kölyköket a szoknyájáról.

Szeretem a hullámokat nézni. Mióta csak két lábra álltam, kijövök ide. Először a szüleimmel, majd később egyedül. Mint most.

Akkor jövök ki, ha valami bánt, vagy ha boldog vagyok, vagy ha nem tudok magammal mit csinálni. Bár ilyen ritkán van. Otthon szinte mindig van munka… vagy ha otthon nincs, hát van a hajókon. De ma nem. Ma kivételesen nem dolgozik senki. Ma van az Aratás. Ilyenkor nem kell foglalkozni az áramlatokkal, a fogással, a halpikkelyezéssel, a hálószövéssel, az én esetemben az iskolával. Nem. Ilyenkor mindenki otthon lehet, és aludhat, ha tud, vagy izgulhat reggel tízig, hogy esetleg őt, vagy a gyerekét, vagy az unokáját, vagy a testvérét, kiválasztják-e a megtisztelő feladatra hogy képviselje körzetünket a viadalon. Az Éhezők Viadalán. Ezen a kegyetlen játékon ahol 24 gyerek megküzd életre-halálra, mert régen valakik, akik az óta meghaltak, fellázadtak. És ilyenkor ünnepelünk. Mert muszáj. Mert ezt az egészet a Kapitólium úgy állítja be, mint egy irtó jó dolgot. Kötelező nézni, szurkolni, örülni. Örülhet az, akit nem választanak ki. Persze a Kiválasztottaknak már nem olyan jó muri. Kivéve a Hivatásosoknak. Az első, második, harmadik körzet, sőt néha mi is. Itt a Negyedikben. Vannak évek, amikor akad egy-két őrült, aki önként jelentkezik. A kigyúrt, kegyetlen fiatalok. Óh… a Kapitóliumban hogy szeretik őket. Itthon már kevésbé. Ezeket az arcokat, akik úgy évtizedekként bukkannak elő, itthon csak megbámulják. És igen, az én évtizedemben is felbukkant, ez az úgynevezett Hivatásos Kiválasztott. Finnick Odair személyében. A magas, jóképű, kigyúrt, szemtelen vigyorú, Finnick képében. Annak a Finnicknek a képében, aki velem szemben lenéző, bunkó és arrogáns. Másokkal szemben persze elbűvölő. Nem tudom kitalálni, hogy mivel érdemeltem ki kegyét, hogy velem olyan amilyen. De igazából nem érdekel… vagy hát próbálom elhitetni magammal, hogy nem érdekel. Mert mint mondtam Finnick elképesztően vonzó. Így ha róla van szó, bennem egyszerre hullámzik, kétféle érzés: a vonzódás és a gyűlölet. E között a kettő között pedig én vergődök, és nem tudom, hogy melyik felé nyúljak segítségért.

Becsapódik a hullám, megremeg a sziklafal, de nem mozdul. Imádom. Ahogy a kékeszöld hullámok elérik a falat, majd kissé szomorúan csúsznak le róla. Néha elragad a vágy, hogy ugorjak. Hogy ne foglalkozzak az ilyenkor őrjöngő tengerrel, az éles sziklákkal, és hasonló borzalmakkal, amik lent várnának. Mert talán megérné az a néhány perc, amíg zuhanok, súlytalanul, az utána jövő fájdalmat. Talán igen, talán nem. Valószínűleg sosem tudom meg. Ebben a pillanatban kel fel a nap. Most jelennek meg az első, aranyszínű sugarai a tenger felszínén, ahogy összeölelkezik a hatalmas víztömeggel, mint szerető, amikor kedvesétől búcsúzik, utoljára összecsókolóznak, ígéretet tesznek, majd elválnak.

A napfény az arcomra kúszik, én pedig levetem a vékony kabátot, és hagyom, hogy belekapjon a hálóingembe és a hajamba a szél. Egy pillanatra nem látok, ahogy egy tincsemet az arcom elé fújja a szellő, és mire a fülem mögé tűröm, a tenger és a nap már elszakadtak. A nap még utoljára csókot fúj a habokra, aztán teljes fényével beragyogja a Negyedik körzet, halszagú utcáit.