3. fejezet

FONTOS! Az én történetemben a két kiválasztott mentora nem Mags! 

--------------------------------------------------------------------------------------------

Igen, mindenképpen Finnick Odair lenne az a Kiválasztott, aki nyerni tudna a Negyediknek. Lányok között mostanában nem látni a potenciális Hivatásos Kiválasztottat.

Finnick Odair. A gondolataim vele kapcsolatba olyan mértékben szélsőségesek, hogy egy remek kapitóliumi pszichológus is nehezen értené meg. Ugyanis, haragszok rá, mert nagyképű, és mert emberszámba sem vesz, mert egyáltalán nem érdeklem. Tudom, hogy valószínűleg nálam sokkal gyönyörűbb lányok veszik körül, de mégis zavar, hogy csak nekem nem köszön, hogy csak engem próbál kigáncsolni, hogy csak nekem szólogat be. És hiába mondja nekem mindenki, hogy ne vegyem a lelkemre, és hogy biztosan így akar udvarolni, mert tudom, hogy Finnick Odair nem így udvarol.

Anya végez a hajammal, és bánatosan az órára pislogok. Húsz perc. Pont elég arra, hogy kisétáljak a Főtérre, hogy beregisztráljanak, és hogy beálljak a korombeliek csoportjába. Ahogy az Aratásra gondolok, a gyomrom akkorka lesz, hogy a reggeli hal sem fér el benne kényelmesen, a torkom összeszorul, és csak Anya mondata tart életben miszerint Nem lesz semmi baj - ezt ígérte nekem. Úgyhogy nagyot sóhajtok, és köszönés nélkül lépek ki az utcára. Nem kiabálnak utánam, tudják, hogy úgy kell csináljam, ahogy szeretném. És ha én köszönés nélkül akarok elmenni az Aratásra, akkor köszönés nélkül megyek el.

Számolom a házakat, szinte reflexből, és hamarabb kiérek a Főtérre, mint ahogy szeretnék. Az összes utcából gyerekek tűnnek fel, van, aki szülővel, van, akinek a szülei később jönnek. Mint nekem. Sajnos nem tehetik meg, hogy otthon maradnak. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Szerencsére nem kell, mosolyogjak. Senki sem teszi, így én sem. Hiába van ott a sok kamera, senki sincs ünnepélyes hangulatban. Pedig a Kapitólium valami olyasmit vár el tőlünk. Halkan odaköszönök az osztálytársaimnak, miközben a fehérruhás Békeőrnő egy tűvel megböki az ujjamat. Csodás, fel vagyok jegyezve.

Lassan sétálok oda, ahhoz a szalaggal elkerített részhez, ahol a korombeli lányok állnak. Közvetlenül mellettünk van a tizennégy éves fiúk részlege, ahol Finnick áll kissé komoran, tengerszínű szemével a tömeget fürkészi, int, hogyha valaki köszön neki, bronzos haján megcsillan a napfény. Majd rám tekint. A szemében megváltozik egy pillanatra valami, ám csak egy pillanatra, és ennyi idő nekem nem elég, hogy rájöjjek mire is gondolt.

Lassan megtelik minden rész. Megérkeznek a szülők, rokonok, vagy csak a Negyedik körzet lakói.

A tömeg önmagától némül el, ahogy Hally Belly a színpadra lép, nyomában két előző nyertessel, akik vállalták, vagy vállaltatták velük, a mentorságot. Egy nő és egy férfi. A nő neve Arisz, a férfié pedig Chook.

Arisz azt hiszem a hét évvel ezelőtti viadalt nyerte meg, akkor tizennyolc évesen, most már huszonöt. Természetesen nem látszik rajta, hogy járt is volna az Arénában. Ez a győzelemmel jár együtt, kihoznak és megszépítenek. Arisznak hosszú hullámos haja van, és furcsa vágású szeme és elsőre az ember nem is hiszi el, hogy a négyesből származik, hiszen a bőre annyira fehér, hogy szinte átlátszanak az erei. Állítólag sohasem jön ki a házából, csak Aratáskor. Nem jár a Kapitóliumba, és egy idő óta nem is hívják. Gyógyszereken él, de nem látszik rajta. Mióta ő mentor, nem lett a Negyediknek győztese.

Chook egészen más. Férfi létére alacsony, de mégis széles vállú. A haja, a fejének a bal oldalára van fésülve és le van lakkozva. A bicepsze jól láthatóan nehezen fér meg a könnyű fehér ing alatt, ami rajta van. Tizenöt évesen nyerte meg a Viadalt, most már húsz éve. Ezzel ő tartja a Legfiatalabb Győztes rekordot. Most már harmincöt éves, folyton a Kapitóliumba jár a nőjéhez és itt a Negyedikben is népes rajongótáborral rendelkezik, hiába a kor, az izmai és a szexi borostája után bomlanak a nők. Mármint azok, akik nem Finnickért vannak oda.

Én Chookot sosem gondoltam vonzónak, bár valóban izmos, nekem egy kicsit izomagy. Ezt persze nem hangoztatom, mert még a végén rám támadnának az őrült rajongók. 

Hally Belly elmondja a szövegét, miszerint örül, hogy itt lehet, örül, hogy találkozhat velünk és örül, hogy ő lehet a két Kiválasztott kísérője a Viadalon.

Aztán jön a felvétel, amin Snow elnök beszél. Az egykor egészen helyesnek mondható elnök (hiszen a pletykák szerint, nem kevés nőt hódított el anno), mára egy kissé pocakos, plasztikai sebészek által összefoltozott, ijesztően püffedt ajkú, ijesztő ember lett.

Hála Istennek, ez a felvétel egészen rövid, tavaly jóval hosszabb volt. Aztán lehet hogy mégiscsak jobb lett volna, egy hosszabb beszéd, mert most Hally Belly odalép a mikrofonhoz és nyávogva bejelenti, hogy bizony ő most kihúzza a két Kiválasztottat. A lányokkal kezd. A magassarkúján odatipeg a nekem jobbra lévő, hatalmas, felül nyitott üveggömbhöz, amiben a sok-sok cetli pihen. Ráérősen áll meg, majd nyúl bele a nagy edénybe, és mintha csak levest kavargatna, kezd el körözni a sok papír között a kezével. A feszültség egyre nő, a hátam borsódzik, a víz kiver, és a körmeimet olyan erősen vájom bele a tenyerembe, hogy kiserken a vérem egy helyen. Majd Hally Belly megragadja az egyik cetlit, végül a legtetejéről, és visszatipeg a mikrofonhoz, majd széthajtogatja az aprócska cetlit.

Kissé összeráncolt tekintettel olvassa el először magában a nevet, majd kissé közelebb lép a mikrofonhoz, hogy bemondja a nevet:

-         Pearly Trawler!

Érdekes módon először megnyugszom, hogy itt az eredmény. Aztán meglátom az arcomat a képernyőn. Akkor jut el az agyamig az esemény: Engem húztak. Én megyek az Éhezők Viadalára. Próbálom az arcomon tartani azt a derűs nyugalmat, amit először láttam a hatalmasra kivetített arcomon, de a szememben már rettegés ül, a torkom összeszorul, és legszívesebben bőgnék. De nem tehetem meg. Most még nem. Majd, ha senki sem lát, akkor kibőghetem magam, sajnálhatom magam. Senki nem jelentkezett helyettem, így hát a körmömet még mindig a bőrömbe vájva indulok el a színpad felé. Kissé felemelem a fejem, és próbálom visszatartani a könnyeimet.

Óvatosan lépek fel a színpadra, nehogy elessek, és azonnal lejárassam magamat. Talán, ha ügyes vagyok, elhitetem mindenkivel, hogy igenis azt akartam, hogy engem húzzanak.

-         Hölgyeim és Uraim,  a Negyedik Körzet Lány Kiválasztottja! – mondja Hally Belly és undorodva néz rajtam végig. – És most jöjjenek a fiúk! – folytatja, miközben átbilleg a másik gömbhöz.

A szememmel a szüleimet keresem a tömegben, de nem találom. Próbálok valakivel szemkontaktust teremteni, hogy ne érezzem magam annyira egyedül ezen a színpadon, de mindenki kerüli a tekintetemet. Vagyis majdnem mindenki. Finnick Odair egyenesen engem néz. A szemembe néz és az arcáról nem tudok semmit leolvasni.

Hally Belly hangja ránt ki a nézelődésből, ahogy bemondja a fiú kiválasztott nevét.

-         Fred SeaWeed! – kiáltja hangosan a mikrofonba, nekem pedig megrogynak a lábaim. Csak Fredet ne! Sikolt bennem egy hang, és az arcomra, most valóban kiül a döbbenet. Fred, az egyetlen és legjobb barátom. Egy hajón szolgálunk, ott ismerkedtünk meg. Ő az Aratás napját, mindig kint tölti a tengeren, csak a sorsolásra jön vissza. Egyszer-kétszer kérte már, hogy menjek ki vele, de ilyenkor szeretek a családommal lenni. Ő az egyetlen, aki a családomon kívűl igazán szeretek, aki megértette, hogy mért szeretem a tengert nézni, akivel bármit meg tudok beszélni, akit képtelen volnék bántani. Fred magabiztosan jön ki a színpadhoz, de ellentétben velem nem jön föl a lépcsőn, mert valahonnan a tömegből egy kiáltás hallatszik.

-         Én, önként jelentkezek! – és az illető már előre is jön a színpadhoz, könnyedén félreállítja Fredet, és felfut a lépcsőn.

-         Megkérdezhetem a nevét? – kíváncsiskodik Hally Belly.

-         Persze, a nevem Finnick Odair. – mondja hangosan a mikrofonba, és rám vigyorog.